Székács József

Székács József imakönyve

Székács József evangélikus lelkész, 1860-tól 1872-es lemondásáig Bányai Egyházkerületi püspök, író.

1809 február 2-án született Orosházán, meghalt 1876 július 29.-én Budapesten. Kis János buzdítására soproni diákként foglalkozott irodalommal és első munkáit elküldte Kisfaludy Károly Aurorájába. A Költő című első munkája megjelent 1830-ban. A Nikolics szerb családnál nevelői állást vállalt, itt megtanult szerbül és szerb dalokat s a görög antológiából epigrammákat adott ki a Kassai Múzeumban. Eközben annyira megkedvelte a szerb szerelmi dalokat és hősi énekeket, hogy azokból egész kötetre valót fordított, melyeket azután 1836-ban barátja Kunoss Endre adott ki Pesten.

Szorgalmát, kitartását bizonyítja a Székács Emlékkönyvből (Pozsony - Budapest) vett idézet.

Minthogy Nicolitsné a házi nevelést a nyilvános iskoláztatással akarta egybekötni, felköltözött Rudnáról Karlócára, Székács a szerb gimnázium harmadik osztályába iratta be növendékét. Mindketten Gerics Jakab igazgatónál laktak. Stratimirovics érsek jó ismerőse lévén a Nicolits-családnak, az ifjakat gyakran hivatta magához, mert Pétert igen szerette, de megkedvelte Székácsot is, úgy hogy gazdag könyvtárát is rendelkezésére bocsátotta. Hasonlóképen megtisztelte bizalmával Gersics igazgató is, ki a latin nyelvnek s irodalomnak kitűnő ismerője volt, az ő könyvtára is nyitva állott Székács előtt.

Stratimirovics érseknél csaknem minden két hétben meg kellett jelennie tanítványával, itt ismerkedett meg egy Nikos nevű göröggel, ki az ó-szláv (glagolit) nyelv elsajátítása végett hallgatta a karlócai teológiát, mert csak ó-és új-görögül tudott, az ó-szláv nyelv ismeretére pedig azért volt szüksége, mert egyetemi tanári tanszékre készült. A jóakaratú érsek rábírta Székácsot, hogy tanítsa Nikost latinra, aki viszont Őt görögre fogja tanítani, mindketten pedig tanuljanak meg szerbül. Székács rövid idő alatt elsajátította úgy a görög, mint a szerb nyelvet is, sőt Vuk Karadics gyűjteményéből szerb dalokat, a görög antologiából epigrammákat fordítgatott s adott ki a kassai Minervában, a Koszorúban és az Aurórában. Ebbeli munkásságát később is folytatta s "ama lágyhangú és epedő szerelmi dalokból, ama búval és méltósággal teljes hősi énekekből" egy kötetre valót le is fordított. E munkáját barátja, Kunoss Endre adta ki 1836-ban "Szerb dalok és hősregék" címen. A karlovicai két nevezetes év után Székács tanítványával Pestre költözött, itt s ekkor ismerkedett meg Bajzával s Toldy Ferenccel s itt fordította magyarra az akadémia megbízásából Plutarchos Paralleláit is.

Az 1833-1834 iskolai évet tanítványával Eperjesen töltötte el, mindketten jogot hallgattak. Székács letette a jogi vizsgálatot is Csupkánál, fel is esküdött, de célja egyéb nem volt, minthogy így "alkalomadtán megismerkedjék a jogi pálya tanulmányaival is". Ismereteinek gyarapítására s közlésére azonban Eperjesen más téren is nyílt alkalma, ugyanis az iskolai tanács megbízásából az intézetben a magyar nyelvet és irodalmat tanította. Soha nem lankadó lelkesedése és tettereje már itt ekkor is megnyilatkozott: megalapította a "Magyar Társaság"-ot s annak elnöke lett. Az Eperjesen eltöltött egy év a szorgalmas tanulás közepette hamar elrepült s Székács elérkezettnek látta az időt, - már 25 éves volt - hogy régi kedves vágyát: a külföldre menetelt megvalósítsa. Nicoltsné szerette volna másik fia, Sándor mellé is megnyerni nevelőnek, de már nem tudott vágyának ellentállni, s Temes megyéből zordon téli időben, Pesten keresztül Bécsbe ment. Itt a város nevezetességeinek egy hónapig tartó tanulmányozása után, útlevelet szerzett Teleky József gróf hathatós közbenjárásával Berlinbe. Alapos és szorgalmas előtanulmányozás után érkezett meg a porosz fővárosba.

1835 tavaszán Berlinbe ment, itt bölcsészdoktori oklevelet szerzett; azután nagyobb utat tett. Visszatérve a hazába, folytatta irodalmi munkásságát, 1839-ben a Kisfaludy Társaság tagjául választotta. A Kisfaludy Társaság ülésein felolvasott s évkönyveiben megjelent művei: A satiráról (Évk. III. köt. 1842); bevezető beszédek Vajda Péterhez s Erdélyi Jánoshoz (Évk. IV. köt. 1844); Hogy lehet könnyen meggazdagodni? (szatíra, Évk. VI. köt. 1846); Új biblia (egy élelmes író levele kiadójához, Évk. Új folyam II köt. 1869); Horatiusi ódák (Évk. X. köt. 1875); Eredeti s Goethe-féle epigrammák (Évk. XI. köt. 1876); Plátó Ion-jának fordítása. 1837-ben Pesten az újonnan alakult evangélikus magyar egyház első papjává választották. Próbaszónoklatának derűs története szintén a Székács emlékkönyvben lelhető fel.

Pesten 1837-ig nem volt magyar evangélikus gyülekezet, csupán csak német és tót, mert ha volt is született magyar az evangélikus egyház tagjai között, az rendszerint tudott vagy németül, vagy tótul, úgy hogy vagy a német vagy a tót egyházközségbe lépett be. Azonban a húszas években megindult nemzeti mozgalom, mely a magyarságnak minden téren való érvényesülése mellett bontott zászlót, mind több és több hívet számlált a magyar evangélikusok között is. S midőn a szellemi mozgalomnak, a magyar tudományosságnak és művelődésnek Pest lőn a központjává s vezetőjévé, a hívek nem rettenve vissza a nagy nehézségektől, minden erejüket meg feszítették, hogy megalapíthassák az ország szívében a magyar evangélikus egyházat.

Az ezen ügyben 1835. május 16-án felvett eklézsiai jegyzőkönyv élénken mutatja azt a vágyat, azt a nemzeti szellemet, mely egyházalapításra serkentette a híveket, de mutatja azokat a nehézségeket is, melyekkel a cél érdekében meg kellett az alapítóknak küzdeniük. Egyúttal buzdítja az eklézsia tagjait adakozásra: "a nemzetiség előmozdításának tekintete is ösztönözni fogja az eklézsia tagjait, hogy még egy harmadik és a rendszerint vasárnapi istentiszteleteket s vallásos szertartásokat magyar nyelven kiszolgáltató lelkipásztor fizetésének megalapítására, kegyes adakozásaikból kamatoló állandó fundus beszerzésében hidegülni nem fognak..." A derék kezdeményezők nem is csalatkoztak a magyar hívek áldozatkészségében, főuraink, előkelő családaink sorban meghozták áldozataikat, az elsők között találjuk a báró Podmaniczky, báró Prónay, Földváry, Glosius stb. családot szép adományaikkal, kikhez, mint elsőkhöz még igen számosan csatlakoztak, úgy hogy a legfőbb nehézségek immár el voltak hárítva.

Most már csak papra volt szükség, aki méltóan meg tudjon felelni a reá háramló kötelességeknek, a magyar szellemnek, s a kicsiny, de lelkes gyülekezetnek nemcsak fenntartója, de gyarapítója is legyen. Pályázókban nem volt hiány, az egyház tagjai az ország legtekintélyesebb papjait emlegették előzetesen meghívandókképpen, az állás ugyan szerény dotációval járt, de vonzott, mert a gyülekezet az ország szívében s a lassankint minden téren vezető Pesten volt. Ez időben érkezett haza s telepedett le Pesten Székács; hamarjában nem is tudta, mihez fogjon, a maga részéről inkább tanár, mint pap szeretett volna lenni, de állásra egyelőre nem volt kilátása. E veszteglése közepette kereste fel őt Bajza ajánlatára az újonnan alakult gyülekezet néhány tagja azon kérelemmel, tartsa meg a február 2-ára kitűzött magyar istentiszteletet, mert a helybeli lelkészek egyike sem bírta tökéletesen a magyar nyelvet. Egyszersmind a küldöttek, Thaisz András és Sztrokay Antal, nem késtek megjegyezni, hogy ezen fellépés döntő lehet Székács életében, mert ha megnyeri a hívek tetszését, a választás reá is eshetik. Székács rövid gondolkozási időt kért s időközben Bajzától kért tanácsot, Bajza természetesen a fellépésre buzdította őt. Így tehát 1836. február 2-án meg is tartotta a próbaszónoklat jellegével bíró beszédet attilában és bajuszosan. Ugyanis az egyházi rendtartás szerint a lelkészjelöltek csupán az illető rendes lelkész engedélye mellett léphettek a szószékre. Lang, a német lelkész készségesen, megengedte a fellépést, de kijelentette, hogy reverendában csak azon esetben léphet Székács a szószékre, ha előbb bajuszát leveszi. Székács azonban ebbe nem egyezett bele. "Vagy megválasztanak pappá - írja emlékiratában - vagy nem; ha igen, elég időm lesz levenni a bajuszt akkor is; ha nem, - akkor hát legalább megmarad a bajuszom." "E játszi elmésség alárejtett okosság, mely abban tükröződött, Székács szellemének egyik legszeretetreméltóbb oly vonását képezte, melynek életében legtöbb hasznát vette."

Székács megtartotta beszédét, mely osztatlan tetszésben részesült, azonban a választásra még most nem került a dolog, mert a gyülekezet még mindig küzdött a végleges megalakulás nehézségeivel. Székács, pedig nem tudván állást találni, Visszament a Nicolits-családhoz nevelőnek, hol nagy örömmel fogadták s a legkedvezőbb feltételek mellett alkalmazták. Fényes ellátáson kívül 600 forint tiszteletdíjat kapott évenkint, azon kívül a család a nevelés befejezése után 10000 forint háladíjat helyezett kilátásba. Nevelősködése közben Radnán kapta a hírt, hogy a pesti evangélikus egyházközség Őt választotta meg lelkészének. Az egyházközség a javaslatba hozott és ajánlkozó lelkészek közül kettőt, Komáromy József miskolci és Nagytályai lelkészeket próbaszónoklaton meghallgatta ugyan, de az 1837. június 11-én tartott választás alkalmával mégis a próbaszónoklatra fel sem szólított Székácsot választotta meg szótöbbséggel, 74 szavazattal 4 ellen. Székács a Gondviselés kezét látta a választásban, azért - bár nehéz szívvel - elbúcsúzott a Nicolits-családtól, melynek körében életének legszebb idejét töltötte, melynek kiképzése feltételeit köszönhette s melyhez annyi baráti kötelék csatolta.

Szónoki híre csakhamar elterjedt. A pesti német-magyar evangélikus egyházközség és gimnázium fejlesztése, a budai egyházközség megszervezése nagyrészt az ő munkájának az eredménye.

Zay Károly gróf a két protestáns felekezet unióját, Fáy András pedig egy Pesten felállítandó egyesült protestáns főiskola eszméjét indítványozta; Kossuth Lajos a cél népszerűsítésére a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap kiadását kezdeményezte. A lap szerkesztésére Székácsot és Török Pált kérte fel; az első szám 1842-ben jelent meg, ezzel Székács megkezdte egyházi írói tevékenységét. A lap az 1848 utáni elnyomatás idején megszűnt. 1854-ben Török Pállal együtt adta ki a Protestáns lelkészi tárt, a gyakorlati lelkészek körében előforduló egyházi munkálatok gyűjteményét.

1859-ben a Thun-féle pátens protestáns pátens elleni küzdelemben vezető szerepet játszott. A pátens visszavonása után 1860-ban az evangélikus bányakerület püspökké választotta; a jenai egyetem teológiai doktor címmel jutalmazta munkásságát. Már említett munkáin kívül írt több tankönyvet és imakönyvet is.

 

További oldalaink

Székács József élete és irodalmi munkássága

Székács emlékkönyv