A vasárnap igéje

Advent 4. vasárnapja

Hozzászólás a cikkhez

"S mi van ma otthon? Szinte felfoghatatlan pusztulás – éhség – halál. Nem tudom, mi vár még rám, de köszönöm az Istennek minden napját a nyugalomnak, köszönöm az ásító unalmat, köszönöm az ablakon betűző napot, a szállongó hópelyheket, a déli tejszínhabos tortát, a ma reggeli vérsejtvizsgálatot.

Hogy mindezt láthatom, hogy minderre még figyelhetek, s hogy gyűjthetem még az erőt a jövőben elkövetkező megpróbáltatások elviselésére. S köszönöm, ezerszer köszönöm a hitemet, hogy az Isten velem van, fogja a kezemet, s átvezet, igen átvezet ezen a kifejezhetetlen borzalmon, ami ma a világ. Átvezet, s talán Ő tudja, miért. Ő tudja, mit vár még tőlem, miért tartott meg eddig, s miért fog talán ezután is megtartani. Ő tudja – s ez nekem elég.” Mezei Mária sorai ezek a Titok-füzetből. 1945. január 16-án délután jegyezte le őket Ótátrafüreden. Az adventi időszak emlékeztet, és felidézi azokat az eseményeket, melyekben Isten közel jött az emberhez. Szinte magunk előtt látjuk, hogyan ereszkedik térdre, hogy fölemeljen, magához öleljen minket. Isten jön hozzánk, szabadítása nem késik. És ez a jó hír minden időben és minden egyes ember számára aktuális létezővé válik. Sőt számunkra „a jó hír még jelentősebb, még örömtelibb felfedezést tartalmaz, még nagyobb vigasztalást nyújt, mint első meghirdetésekor. Mert minél boldogtalanabbnak, magányosabbnak, elhagyatottabbnak érzi magát az ember, annál radikálisabb fordulatot hoz egész életünkben a jó hír, s annál mérhetetlenebb az öröm, amelyet nyújt nekünk” – írja Szemjon Frank. Ézsaiás próféciája egyetlen utat kínál. Isten döntött népe és az emberiség mellett, és amit elhatározott, azt meg is valósítja. Beteljesítette ígéreteit a babiloni fogság idején, és beteljesítette Jézus Krisztusban. Isten szerető Atya. Házában mindig van menedék számunkra. Az ő érkezése nem sóvárgó álom tárgya, hogy valamikor el fog jönni, hanem az ember számára már megvalósult tény, jelenlét. Ő jelen van.

„Emlékezzetek az ősrégi dolgokra!” Ézsaiás hitértelmezésének az az alapja, hogy amikor hallgatóit az általa meghirdetett örömhír elfogadására szólítja, akkor a hitet nem úgy értelmezi, mintha azt a hallgatóknak saját erejükből, egyéni teljesítményükként kellene felmutatniuk. A hitre való felhívás sokkal inkább az Istenről szerzett tapasztalatok megjelenítése az éppen aktuális élethelyzetben. Ha ezeket a tapasztalatokat elfogadják, akkor szabaddá válnak a próféta által hirdetett örömhír elfogadására is. Ezért nem létezik a személyes tapasztalattól elválasztható hit. Az Isten által megtervezett jövő feltárul, és nyitott jelenné válik.

A múlt eseményei bizonyítják, hogy Izrael Istene az egyedüli és valódi Isten, mivel ő a szabadítás eseményét már korábban meghirdette. Míg az emberi beszéd a térben a véges, az időben pedig az időiség akadályaival küzd, addig Isten szava hidakat épít, és az örökkévalóságot teszi jelenné. Ő egy és ugyanaz. Mindent megvalósít, ami tetszésére van, tervébe szőve mindannyiunk ügye előtte van. Az Ő jelene a mi jelenünk.

A napkeletről elhívott saskeselyű, Círus személye is – aki által Isten cselekszik a fogságot szenvedő Izrael jelenében – a múlt megjelenített távlatából válik az Úr csodálatos eszközévé. A nép, amikor Isten szavára hagyatkozik, és amikor ez a szó hitének alapjává és forrásává lesz, akkor a hagyományában elevenen élő események nem kizárják, hanem éppen feltételezik az Isten szavába vetett hitet.

Ézsaiás szól a konok szívűekhez, azokhoz, akik a próféták szavára sem hisznek, ezért számukra messze van az igazság – pedig a következőkben éppen arról van szó, hogy az „közel van”, és „nincs már messze”. De nem csupán az igazság van közel, hanem az üdvösség is. Mindezt Isten hozza el, és bebizonyítja, hogy azok az istenek, akiknek a nép alárendelte magát, tehetetlenek a történelemben, mivel pusztán emberi csinálmányok. Ezért állítja Ézsaiás próféciáiban szüntelenül szembe a népek isteneit az Istennel. Nála ezért nem létezik két út, hiszen az Isten már előbb döntött, az ember csupán elfogadhatja ezt. Valójában ő az első próféta, aki igazából prófétál: elhatározott és véglegesen eldöntött dolgokat jelez előre. „Közel van igazságom, nincs már messze, szabadításom nem késik. A Sionon szabadulást szerzek ékességemnek, Izraelnek.” Melyik gyermek ne látná be – írja Luther Márton –, hogy ezek a szavak: „máris megteszem”, „elhozom”, „nem késik” mit is jelentenek?

A Madarász Utcai Gyermekkórház orvosainak és ápolóinak, akik a gyermekeket gyermeki odaadással gyógyítják.

Orosz Gábor Viktor

::Nyomtatható változat::