Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Tempora mutantur, et nos mutamur in illis – változnak az idők, és mi is velük együtt változunk.

Néhány éve még megdöbbenve, értetlenül olvastam az olyan kellemetlen hírekről, mint hogy Magyarországon egyes politikusok, közéleti személyiségek, ilyen-olyan jogvédő civil szervezetek a tolerancia és a demokrácia nevében megkérdőjelezték az egész felekezeti oktatás létjogosultságát. Sőt itt-ott sikerült pedagógusokat, diákokat, szülőket nyílt tiltakozásra bírni, csak hogy egy-egy egyházi oktatási intézmény ne kezdhesse meg működését.

Akkor sem értettem, ma sem értem, miért bűn az, ha az egyház iskolát szervez és működtet. Miféle kárát látja ennek a magyar társadalom? Miért gond az, ha az egyházak, visszakapva törvénytelenül elkobzott épületeiket, visszaadják őket eredeti rendeltetésüknek?

Hogy annak idején Magyarországon miért kavart akkora port ez az iskolaügy, nemigen értettem, de nagyon bíztam benne, hogy ez Erdély magyar társadalmában egészen másként lesz. Megértettem, hogy míg az anyaországban a felekezeti oktatás – mint szinte minden – nem más, mint hatalmi és pozícióharc, amelyben nagy előszeretettel alkalmaznak különféle félrevezető elvi és elméleti szempontokat, addig ez Erdélyben számunkra létkérdés, vitán felüli igazság. Mert amíg Magyarországon – úgy-ahogy – teljes értelemben vett magyar életet lehet élni, addig ideát érvényes a bibói megfogalmazás, hogy az erdélyi magyar „kisebbségi élet megszűnik teljes értékű emberi élet lenni, háttérbe szorított, nyomott életté válik”.

Ebben a „lehetetlen állapotban” csakis nagy, értelmes és pragmatikus kohézió segíthet kompenzálni helyzetünk ellentmondásait. Meg voltam győződve róla, hogy ennek a sorshelyzetnek köszönhetően sok mindent másként értékelnek és élnek meg Erdély magyarjai. Reméltem, hogy az elmúlt nyolcvanhét év történelme megtanított minket gondolkodni, másként vélekedni olyan alapvető értékeinkről, mint az anyanyelv, nemzet, hit, egyház, közösség, szolidaritás…

Lassan-lassan itt is megmozdult a föld, és nyitogatni kezdték kapuikat a régi, nagynevű egyházi iskolák, diákkollégiumok. S mit ad Isten, a kezdeti, amolyan exlex állapotban, az új tanügyi törvény társadalmi vitájának elején, amikor minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy a magyar kisebbségi oktatás helyzete megnyugtató módon, hosszú időre rendeződjék, mint derült égből a villámcsapás, a magyarországihoz hasonló, egyház- és felekezetioktatás-ellenes uszító kampány kezdődött el az elektronikus és az írott médiában.

Ebben az a legszomorúbb, hogy nem az „ellenséges” román nyelvű média kezdett felhevített gyűlöletkampányba, féltve, óvva az adófizetők pénzét, hanem az a magyar sajtó, amelyik „áldásos nemzetépítő és -megtartó” tevékenységet folytat.

Nem kétséges, hogy a széles társadalmi vitára szükség van. Az építő dialógus, az elvek, elméletek, elképzelések ütköztetése nemcsak helyénvaló dolog, de a fejlődés elengedhetetlen feltétele is. Nem szükséges mindenben egyetérteni, egy húron pendülni, hogy megtaláljuk a konszenzust – de itt sajnos nem vitáról, eszmecseréről, hanem primitív rágalmakról van szó, amelyekben az egyház minden rossz megtestesítője, a maradiság, a totalitarizmus, a szellemi sötétség fellegvára, amolyan állami költségvetésen és jobbágymunkán tollasodó középkori relikvia. A felekezeti oktatás pedig egyenesen személyiségromboló, tudományellenes, a fejlődés gátja, a hitoktatás lelki kényszer, tudatdeformáló káros tényező. A „nagy ívű” okfejtés szerint három-négyszáz éve kizárólag a szekularizált, világi oktatás volt az egyetlen civilizációs, fejlődési faktor, a kibontakozás és a haladás intézménye.

Egyértelműen ugyanazt a vulgáris, szürke, sablonos szöveget láttam visszaköszönni, amelyet valamikor mély undorral tanítottak – mi pedig ugyanolyan mély undorral tanulgattunk – „történelmi dialektikus materializmus” címen. Amint mondják, nincs új a nap alatt… Nem is folytatom a dilettantizmus iskolapéldájának beillő „racionális” érvelés ismertetését. Egy tény: a hangnem, az érvkészlet, a módszer, az egész jelenség analóg a néhány évvel ezelőtti magyarországival.

Persze kilóg a lóláb, semmi sem véletlen, van itt egy kis politikai közjáték, álcázott megrendelés, főleg jó adag „sajtó- és szólásszabadság”. Itt a jól bevált recept – végy néhány féligazságot, fűszerezd meg bőségesen demagógiával, mesével, hazugsággal, nevezd el szólásszabadságnak, és megvan az eredmény.

Ha egy politikai alakulat képes a zsarolás, lejáratás, zavarkeltés szándékával felhasználni bármilyen gátlástalan, neurotikus, beteg személyt, csak hogy közvetlen célját elérje, akkor nagyon nagy baj van a mi demokráciánkkal.

De minden rosszban van valami jó is. A lejárató kampány nem maradt válasz nélkül, sőt méltó választ kapott: értelmiségiek – pedagógusok, egyetemi oktatók, közéleti személyiségek – tucatjai szólaltak meg tisztességesen, hitelesen, kijózanító szakszerűséggel a kérdésről. Megnyugtató tudni, hogy az erdélyi magyar megőrizte józan eszét, egészséges, mértéktartó, értékorientált gondolkodását. Jó megállapítani, hogy itt még nem sikerült a „globalizációs” agymosás, tudatrombolás.

Világosan meg kell fogalmaznunk egyházi oldalról is, hogy mind a világi, mind az egyházi oktatásnak megvan a maga helye, értelme és létjogosultsága. Az iskolaválasztás szabadsága legyen az emberek természetes joga, hogy érvényesülhessen a nemes versenyszellem, a fejlődés dialektikája. A kétfajta iskolának adott a maga egyformán fontos szerepe és értelme a nemzetiségi oktatásban. A lényeg, hogy biztosítsuk oktatásunk, nevelésünk jó minőségét. Az egyházi és a világi oktatásnak semmiképpen sem szabad szembekerülnie egymással, mert nem kizárják, sokkal inkább kiegészítik egymást. A vallási és a szekuláris szemlélet pozitív szimbiózisa többre visz, mint szubjektív antagonizmusuk.

Márton Áron püspök írta a Hitel című kolozsvári folyóirat 1939. évi 3. számában: „Iskoláink hivatása, hogy a gondjaikra bízott gyermekeket úgy neveljék, hogy a feladatokra alkalmasak legyenek, ami erős jellemmel, munkakészséggel, a hivatás szeretetével és eleven közösségi tudattal párosul. A vállainkra nehezedő szerep nagy és felelősségteljes, de úgy becsülnek meg, s az idők mérlegén annyit nyomunk, amennyi igazi értéket önmagunkban, magatartásunkban, feladataink teljesítésében felmutatunk.”

Adorjáni Dezső Zoltán püspök, Erdélyi Egyházkerület

::Nyomtatható változat::