Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

„Kérj tőle interjút, kérd fel összegzésre, mérlegkészítésre” – szólt a főszerkesztői ukáz, miután – hétéves ciklusa végén – 2008. február 28-ával leköszönt tisztéről a Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Irodájának igazgatója, Hafenscher Károly. E sorok írója egy személyes vallomás előrebocsátásával vállalta a feladatot: nem maradhat említés nélkül, hogy „interjúalanyát” kezdő segédlelkészként ismerte meg Budavárban, amikor – az akkor parókus lelkészként ott szolgáló – Hafenscher Károly mellé volt beosztva. Másként fogalmazva: „Hafó” előbb lett főnöke lelkészként, mint irodaigazgatóként. Rutinfeladatnak tehát a legkevésbé sem volt tekinthető az a beszélgetés, amelyre az igazgató utolsó munkanapján került sor az országos irodában.

– Egyházunkban az „Üllői út” egyfajta fogalom, sokan ugyanakkor egyáltalán nincsenek tisztában az országos iroda mibenlétével. Azt pedig vélhetően még kevesebben tudják, hogy – irodavezetői tisztében – Hafenscher Károlyt pontosan minek az irányításával bízták meg mintegy nyolc évvel ezelőtt.

– Az Országos Egyházi Irodát (OI) utódom, Kákay István nagyapja alapította. Hogy milyen súlya volt a központnak, az mindig az adott egyházi struktúrától és a vezető személyétől függött. Korábban egyetemes főtitkárnak, azután országos főtitkárnak hívták az adminisztráció vezetőjét. Ez az adminisztráció azonban nem egy nagy létszámú munkacsoport volt, hanem olyan munkaközösség, amely elsősorban a gyülekezetek hátterét biztosította. Közvetlen elődöm, Karner Ágoston országos főtitkárként fejezte be munkáját tizenegy évvel azelőtt, hogy 2000-ben beléptem; 1989-től a gazdasági osztály vezetője, Szemerei Zoltán látta el az irodavezetői feladatokat.

A rendszerváltás után, amikor „ránk szakadt” a szabadság, és valóban kitágultak a lehetőségek, megkezdődhetett intézményeink (újra)élesztése. Sorra kaptuk vissza oktatási intézményeinket, a diakóniai intézmények pedig új kihívásokkal, igényekkel, finanszírozási formákkal találták szembe magukat. Mindennek következményeként olyan nagy intézményrendszer jött létre, ami szükségessé tette a professzionális adminisztratív háttér kialakítását. Gyülekezeteinkben is megpezsdült az élet, egy sor olyan feladatot kaptak, vállaltak, amelyekkel korábban nem volt dolguk, ezt is koordinálni kellett. Ennek a folyamatnak a második fázisában kerültem az országos iroda élére. Már voltak „osztályok”, de ki kellett alakítani és működtetni kellett a szervezetet.

– Melyek voltak a mérföldkövek az egyházunk hatékony működtetése felé vezető úton?

– Az 1989 után elindult zsinat biztosított medret az újabb és újabb szolgálatoknak. Ezt kellett összefogni, hiszen attól, hogy az országos egyház sok kis munkaegységből állt, még nem állt össze országos egyházzá. Az „egy egyház” egységes munkája tette szükségessé, hogy az Üllői úti apparátus létrejöjjön. A zsinat is úgy döntött, hogy a három püspökséget spirituális központtá teszi, és ezek a lelki központok feltételezték, hogy van egy adminisztratív központ is, amely az összes munkaág jogi, anyagi, adminisztratív hátterét egy helyütt, az Országos Egyházi Irodában koncentrálja. Vagyis hogy a Magyarországi Evangélikus Egyháznak – például – egy pénztára, egy kifizetőhelye legyen.

2000 májusában az akkori elnökség bízott meg és hívott erre a feladatra. Addigra számos területen szolgáltam már. Voltam szórványlelkész, több helyen parókus lelkész, esperes, nagyvárosi lelkész Budavárban, szeretetintézmény lelkésze Gyenesdiáson, oktatási intézmény vezetője a Luther Kollégiumban… Sokféle szolgálatot végeztem nemzetközi területen is – elsősorban a bajor testvérekkel –, de az első „Szélrózsák”, országos találkozók, központi nagy rendezvények szervezésében is alkalmam volt munkálkodni. Ilyen előélettel kezdtem el a munkát az Üllői úton, ahol egy kialakulóban lévő országos irodának a sok apró sejtjét kellett egy organizmussá építeni – szabályozott rendet felépíteni, a három kerületet összehangolni, és így tovább.

Kezdettől szolgáltatóközpont modellben gondolkodtunk, de az irodaigazgató „posztot” bizonyos értelemben ki kellett találni, hiszen új volt a tisztség, én már nem főtitkár voltam.

Országos irodaigazgató vagy országosiroda-igazgató? Az elnevezés nem mindegy. A feladat egyik harmada magának az irodának, az „Üllői út 24.”-nek az igazgatása volt, beleértve a sajtóosztályt – a mai Luther Kiadót – és a gyűjteményeket. A második harmada az intézményeinkkel, testületeinkkel, valamint a három egyházkerülettel való kapcsolattartás. A harmadik terület pedig az egyházvezetés munkájának segítése, a háttér biztosítása, püspökeink információval való ellátása, közegyházi munkájuk előkészítése. Eközben mindvégig kérdés volt, miként tudnánk úgy „szolgáltatni”, hogy az hatékony legyen, de ne hatóságként működjön az OI, hanem szolgálattevőként.

A szakmaiság kulcskérdéssé vált – gondolhatunk itt több területre: építési, jogi, oktatási, diakóniai osztályra. A megváltozott állami-társadalmi-törvényi elvárások új szituációt teremtettek: korszerűbben kellett végeznünk a könyvelést. A kockás füzetekben való könyvelésről átálltunk a számviteli törvényben előírt kettős könyvelésre. Pótolnunk kellett elmaradt dolgokat, például a leltár elkészítését, hogy tudja az egyház, milyen vagyona van, és azt érdemben kezelni is tudja.

– Ez szükségszerűen létszámnövekedést eredményezett…

– Egyházunknak hozzávetőlegesen nyolcvan intézménye van, mintegy háromszáz gyülekezete, három püspöksége… Egy ekkora intézményrendszert – világi területen jártas szakemberek szerint – százhatvan-százhetven fős „háttér” tudna optimálisan kiszolgálni. Ehhez képest a közvetlenül az Üllői úton dolgozók száma ötven fő körül mozgott. A sajtóosztály menet közben Luther Kiadóként önálló lett, teljes átszervezésen ment át az Evangélikus Élet. A létszámot a feladatokhoz, nem státushelyekhez szabtuk.

Mindemellett elkerülhetetlen volt, hogy korrekt munkakapcsolat alakuljon ki az állami szervekkel. Zajlottak tárgyalások, születtek politikai, egyházpolitikai döntések. Megerősödött a bajor egyházzal való kapcsolat is, ez is irodaigazgatói munkámhoz kötődött. Számos rendezvény szervezése is ránk várt: az augusztus 20-i ökumenikus istentiszteletektől az országos találkozókon át a legkülönbözőbb programokig kellett biztosítanunk a megfelelő embereket, a hátteret. Ahhoz, hogy az egyház ne csak egyházi közegben tudjon méltóképp megjelenni, szükség volt a nyilvánosság előtt való megszólalásra is. S azt az embert, aki a feladatai révén a legnagyobb átlátással rendelkezett az egyházban folyó dolgokról, bízta meg az elnökség a szóvivői teendőkkel. Így kapcsolódott össze személyemben ez a többféle munkaterület.

Fontos volt továbbá a gyülekezetek számára a „közös fellépésből származó előny” megszerzése. Így jött létre „biztosítási flottánk”, s így született meg a talán legnépszerűbb döntés, a mobiltelefon-flotta, melynek révén igen-igen jelentős mértékben csökkenthettük telefonköltségeinket. Ma már több mint tizenegyezer ezer főt számlál e néhány százas tagságra tervezett flotta… Azért 824-2004 volt az irodaigazgatói számom, mert abban az évben írtam alá a szerződést a Pannonnal.

Számos egyéb szolgáltatásra is érkezett igény – jogi kérdések, építési ügyekben való szaktanácsadás és hasonlók –, így ezeket a vonalakat is erősíteni kellett. A legnehezebb a pénzügyi, gazdálkodási feladat volt. A gazdasági osztály teljes újjászervezése már az utódomra vár. Ennek végrehajtása jelentős előrelépést hozhat. Nagyon hangsúlyos volt, hogy – a visszakereshetőség érdekében – minden előkészítés és végrehajtás dokumentálva legyen.

Sok minden változott, de ezek csupán az első lépések voltak. Én úgy mondanám: az elmúlt nyolc év az alapozás időszaka volt, s a következő ciklusra vár a továbbépítkezés. Úttörő munkát kellett végezni, ami nem mindig volt népszerű, nem egyszer érdekeket sértett.

– Érezte előnyét, netán hátrányát, hogy lelkészként „merészkedett” erre a merőben új területre? Ugyan jelentős egyház- és gyülekezetismeret birtokában, de főként mégis világi – döntési, tárgyalási – szituációkban kellett helytállnia mintegy menedzserként…

– A törvény eredetileg csupán felsőfokú végzettséghez és vezetői gyakorlathoz kötötte a munkakör betöltését, és azt sugallta, hogy elsősorban nem lelkészi végzettségűeknek… A zsinat később döntött úgy, hogy lelkészek is betölthetik ezt a tisztséget. Az kétségtelen, hogy nagy egyházismeretre van szükség az ellátásához. Számos területen szerzett egyházi tapasztalatom ebben nagy segítségemre volt. Amikor elkezdtem ezt a ciklust, kimondottan hangsúlyoztam, hogy lelkészként szeretném végezni ezt a szolgálatot. Tettem is egy olyan kijelentést, hogy addig végzem, amíg lelkészként tudom végezni. Nem volt ez problémamentes a számomra, hiszen egyszerre lenni lelkipásztornak és munkáltatónak szinte lehetetlen vállalkozás. Mégis ezt igyekeztem megvalósítani, erre az alapállásra törekedtem. Ez alatt az idő alatt vezettük be a lelki programokat, a hétfő reggeli áhítatokat, amelyeken magam is rendszeresen szolgáltam.

– Miként a húsvéti úrvacsorás istentiszteleteken, karácsonyi igeolvasásokon, meditációkon…

– Búcsúzásomat is igékkel foglaltam össze. Nem tudtam és nem is akartam másként gondolkozni, mint teológus. Itt érzek egy komoly, közegyházunk egészét érintő problémát. Egy olyan irányzat erősödött meg – és ezt a zsinat is képviseli –, hogy a hangsúly eltolódott egyfajta juridista és financiális szemlélet felé. Nézetem szerint e kettő – a jogi és a pénzügyi szempontok – eszközrendszert jelentenek. Ami nagyon hiányzik – és itt látom a mai feszültségek, problémák megoldásának egyik kulcsát –, hogy tudjunk újra emberekben gondolkodni. Nem csak ügyekben, hanem emberekben. És teológiai megalapozottsággal tudjunk döntéseket hozni. A kilencvenes évek végén azt éreztem az egyik legnagyobb tragédiának a zsinati munkában, hogy megszűnt a teológiai bizottság. E nélkül a zsinat egy közigazgatási szervvé válik. Döntéseinket elsősorban bibliai, teológiai alapokra, megfontolásokra kellene helyezni, és azokhoz hozzárendelni a jogi és pénzügyi szempontokat.

– Mérleget készítünk – mit tett volna másként? Érzése szerint hol követett el hibát?

– Egyházunkban nagyon nagy veszély, hogy a szakkérdésekbe érzelmeket viszünk, és az érzelmi kérdéseket szakmainak álcázzuk. Ha ma kezdeném, a „személyi politikában” és az egyéb döntésekben is arra törekednék, hogy a kettőt szétválasszam. Testvéri szeretettel néha elkenünk dolgokat, ahelyett hogy egyenesen és őszintén kimondanánk és orvosolnánk a problémákat. Néha viszont kutya keményen kijelentünk dolgokat, és elfelejtjük, hogy az igazság csak szeretettel párosulva tud előrevinni. Ha újra kezdeném, akkor ennek az arányára sokkal jobban ügyelnék. Kevésbé lennék engedékeny az elején, és jobban biztatnám a munkatársaimat a kreatív, önálló, felelősségteljes munkára.

A másik dolog, amit másképp csinálnék: az ellenőrzés. Az egyházban, az országos irodában, az egyházi testületekben – gondolhatnánk – mindenki lelkiismeretesen végzi a munkáját. Úgy vélem, hogy az egyházban, ahol a józan teológus számol a bűn hatalmával, nagyobb hangsúlyt kell fektetni az ellenőrzésre. Sokan furcsállták azt az ismételt mondatomat, hogy az OI elsősorban munkahely, és másodsorban egyházi munkahely. Lehet, hogy félreértették. Arra értettem, hogy nekünk a polgári igazság maximális elvárásait kell betöltenünk igényes munkával, és erre jön rá a hitből fakadó mentalitás. Nem hivatkozhatunk keresztény összetartásra akkor, ha nem végezzük el tökéletesen, százszázalékosan a munkánkat.

– Amikor elbúcsúzott közvetlen munkatársaitól február 25-én az országos iroda kápolnájában, miért fogalmazott úgy, hogy – idézem –: „Nem némelyeknek örömhírként és nem némelyeknek szomorú hírként, egyszerűen tényként szeretném bejelenteni a következőket: A kihirdetés pillanatától komolyan vettem a zsinat döntését. Mivel az elmúlt napokban sokféle furcsa hír kapott lábra, korrektnek tartom bejelenteni, hogy 28-án (bár február 29 napos) lejár a mandátumom. Ezek után végleg elköszönök az Üllői úttól. Nem kértem és nem kérem a zsinat döntésének felülbírálatát. Abban az esetben sem, ha a bíróság helyt ad a választási panaszoknak, és megismételteti a pályázatot, abban az esetben sem kívánok újra részt venni rajta.” Ezzel sokak kimondott vagy éppen ki nem mondott kérdésére akart válaszolni?

– Több okból fogalmaztam így. Cáfolni akartam, ami az óvás után vádként elhangzott: nevezetesen, hogy nem nyugodtam bele a zsinat döntésébe, és én óvtam meg azt. Ezért tettem a fenti kijelentést. Nem kívánok újra pályázni. A másik: oly mértékben megromlott a magyar közélet, bizalomhiányos a társadalmi élet – s ez a romlottság, ez a bizalomhiány beszűrődött az egyházba is –, hogy úgy éreztem: az egyházat is segítem, ha egy teljesen új fejezetnek adok helyet az országos iroda vezetése terén is. Számomra nem volt kérdés, hogy akárhogy, akár nekem nem kedvezően dönt is a zsinat, az az MEE zsinatának döntése, ami rám nézve kötelező. Kritikus ember vagyok; a költő szavával élve: én mindig érted haragudtam, nem ellened, evangélikus egyház. Ha haragudtam, kritizáltam, akkor az az egyházért volt, nem emberek vagy testületek ellen.

Elfogadtam a döntést. Megtanultam, hogy akármilyen demokráciát vagy áldemokráciát játszunk is, az egyház lényegénél fogva hierarchikus és teokratikus szervezet, ahol a vezető döntését biblikus alapon el kell fogadni. Ha a püspök dönt, akkor én nem bírálom felül. Ha a zsinat dönt, nem bírálom felül. A felsőbbség tisztelete nem alázatoskodó attitűd, hanem páli teológiából fakadó biblikus gondolat. Amikor minden tekintélyt megkérdőjeleznek az egyházban is, amikor a zsinat maga lazítja meg az egyházi vezetők súlyát, nem szabad elfelejtenünk, hogy a tekintély rombolása sokszor hitrombolás is. Ezért ha a zsinat így döntött, én komolyan vettem a döntést.

Amikor a döntés megszületett, azt mondtam: a mór megtette kötelességét, a mór mehet – bementem az irodámba, és elkezdtem pakolni. Ez volt az adekvát válasz. Vezetőként én is elvártam, hogy a döntéseimet komolyan vegyék, végrehajtsák. Csak így működik az egyház; különben az anarchia jön, s az anarchia jelei sajnos mutatkoznak az egyházban. Ha valamitől féltem az egyházat, az az áldemokratikus anarchia. Ez ma nem alaptalan félelem, s a hozzáállásommal ez ellen az anarchia felé vezető helyzet ellen is tiltakoztam.

– Keserűség van a szavaiban…

– Nem személyes keserűség. Elmondtam az igékben is: az igazi elszámolás az Úristennel, őelőtte történik. Az emberi oldalon az fáj, ha nem becsülik az ember munkáját. A döntésben azt éreztem, hogy nem értették meg a szándékaimat, amelyek mentén dolgoztam az elmúlt nyolc évben. Legnagyobb hibáim egyike az volt, hogy a munkámat nem megfelelően kommunikáltam. Jobban el kellett volna magyaráznom, meg kellett volna ismertetnem… Erre nem fordítottam kellő figyelmet. Egy sor eredmény nem is tudatosodott az emberekben.

– Most új fejezet kezdődik az életében. Mi lesz az?

– Ha egy testület úgy dönt, hogy tizenkét nap alatt valakinek el kell hagynia a kapitányi hidat – egy országos szintű vezetői munkát tizenkét nap alatt kell átadni –, akkor korai arról beszélni, hogy mi lesz a folytatás. Emberekben, emberségesebben és biblikusabban kellene gondolkodni… Ez nem keserűség, ez tény.

– Nem az egyháztól búcsúzik most, hanem egy tisztségtől – ezt azért leszögezhetjük.

– Sok helyre hívtak. Evangélikus lelkésznek érzem magam, magyar evangélikus lelkésznek. Reménységem, hogy meg fogom találni a helyemet. Harminckét éve szolgálok, ötvenegy éve élek a Magyarországi Evangélikus Egyházban. Egyelőre „boldog” munkanélküli vagyok…

– Mit tanácsolna, üzenne e hasábokon az utódjának? Milyen személyes kapcsolata alakult ki Kákay Istvánnal az elmúlt hetekben? Mivel adta át a stafétabotot?

– Kákay István – ha igényli – számíthat a segítségemre, munkájában kész vagyok támogatni. Azt kívánom neki, hogy szervezői tapasztalatával, vezetői gyakorlatával járuljon hozzá az egyház egységéhez, összetartozásához, mert a szétesés és az atomizálódás veszélye ma nagyon nagy. Szeresse a munkatársaimat, szeresse az egyházat. Az egyházi közélet résztvevőinek pedig azt kívánom, hogy mindenki találja meg a küldetését, a feladatát, a krisztusi mandátumát.

Jó lenne felszámolni a szereptévesztéseket. Akiket vezetői szolgálattal bízunk meg, azokat hagyjuk, hogy vezessenek, irányítsanak teljes felelősséggel, a felelősségből adódó jogokkal és kötelességekkel. Testületeink pedig találják meg a helyüket, azaz ne a vezető mozgásterét vegyék el, hanem segítsék őt abban, hogy jó pásztorhoz méltóan terelgesse a nyájat. Mert mindaddig, amíg a mai végzetes szereptévesztések élnek, amíg a „befőtt teszi el a nagymamát, és a falat kenjük a vakolatra”, addig nem lesz rend, felelős vezetés, egyházhoz méltó irányítás és közélet.

Ha végszót szeretne hallani, Pál szavaival zárnám ezt a beszélgetést: „Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést az Isten adta. Úgyhogy az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak az Isten, aki a növekedést adja.” (1Kor 3,6–7)

Kőháti Dóra

::Nyomtatható változat::