V. Lelkészszé választatása 1837. Árvízi beszéde 1838. Házassága 1840 február 9.

A pesti evangelikus egyház magyar tagjai körében 1835 elején mozgalom indúlt meg egy magyar lelkészi állás szervezésére. Hazafias lelkesedéssel párosult buzgó adakozás útján két év alatt gyűjtöttek akkora alapot, melynek kamatai a lelkész számára 400 ezüst forint évi fizetést biztositottak.

1837 junius 11-én volt a választó közgyűlés, melyen csaknem egyhangúlag - 78 szavazat közül 74 - Székács Józsefet választották meg. Sok jeles lelkész pályázott a szerény javadalmazásu helyre, mert a rohamosan emelkedő városba, a nemzeti munkásság középpontjába, mindenki vágyódott. A választók is tisztában voltak azzal, hogy mily sok teendő vár az új lelkészre, nem szorosan egyházi, hanem a magyar nyelv, a magyar tanügy terén. Ezért esett választásuk a fiatal, de szép képzettségű Székácsra, ki ekkor Rudnán nevelő volt.

Mint nevelő úri ellátás mellett 600 frt évi fizetést kapott, ezenkivül, ha a nevelést befejezi, 10.000 ezüst forintot s egy évi külföldi utazás költségét, ő azonban habozás nélkül, örömmel fogadta a pestiek meghivását, miben a gondviselés intézkedését látta, s véteknek tartotta volna a gondviselés határozata ellen cselekedni.

Tehát ismét válni kellett attól a családtól, melynek kárében életének egyik legszebb részét töltötte, s Rudnáról Orosházára utazott, hogy szüleit, s elaggott jótevőjét, Szigethyt meglátogassa.

Öreg barátja és szülei áldásától kisérve 1837 november 11-én köszöntött be, mint a gyülekezet rendes lelkésze. Ez a nap volt a pesti egyház létesítésének félszázados évfordulója. Beköszöntő beszédének alaptétele és vázlata a következő : Czélunk a boldogág és boldogítás. Boldogtalanságunknak magunk vagyunk az okai, mert meghasonlottunk önmagunkkal, egymással, Istenünkkel. Czélunkat csak akkor érhetjük el, ha ezen három irányban a meghasonlás helyét az egyetértés foglalja el. A mindenkit vonzó tételt Székács tárgyalás közben folytonosan kapcsolatban tartotta az élettel s kivált az erkölcsi és vallási állapotokkal s így a beköszöntő beszéd mély hatást gyakorolt a jelenvoltakra, az új lelkésznek pedig hívei rokonszenvét, szeretetét biztosította.

Székács most már minden tehetségét, tudományát egyháza javának szentelte, ennek érdekében kezdte egyházi költészetünket eredeti és fordított vagy átdolgozott ájtatos énekekkel, buzgó imádságokkal gazdagítani, főképen pedig Istentől nyert szép szónoki tehetségét kiművelni. E téren valóságos diadalt aratott 1838-iki "Árvizi beszéd"-ével. Begyűltek a templomba a hivek, mindnyájan lesujtva, vagyonuktól, szeretteiktől megfosztva, csaknem kétségbeesve várták lelki vezetőjük ajkáról a vigasztaló szavakat. Székács a szószékre lép, jóságos arczán a szeretet, szánakozás mellett ott rezeg az éltető remény sugára is. Megható imája, s az emlékezés alapjáúl szolgáló szent igék, ­Rom. 5, 3-5:

"Dicsekszünk az inségekben, tudván, hogy az inség türelmet készít, a türelem pedig tapasztalást, a tapasztalás pedig reményt A remény pedig meg nem szégyenít, mert Istennek szeretete vagyon kiöntve sziveinkben."

felolvasása után részletezi az árvíz okozta nagy veszteséget, melyet a hirtelen kiáradt folyam zúdított minden partjain levő, városra, falura általában, különösen Pestre, "hazánk büszke reményére", s végül vagyont, rokont, családot vesztett minden egyes emberre. Veszteségünk tehát nagy.

"S e mély kínoknak örvendjünk-e mi? Ha mondanók : "igen," egy nagy temető, melyet az árvíz készített; melybe dühével sírgödröket ásott, s melybe martalékjait rakta, befedte kővel, földdel s omladékkal, sírdombúl rombolt háztetőket rakott reájük, síri emlékül pedig az enyészetnek szellemét, mely tán jövendő inségekkel fenyít, melyeknek az ár víz hinté el magvait, s kacagva leng a néma rom felette. Ezen nagy temető állításunkra "nem"-mel felelne. Mégis örvendünk, mert nyereségünk is nagy." Az inség tűrni tanított, azaz úgy viselni a: csapásokat, hogy erkölcsünk ne veszítsen, hanem nyerjen, nemesebbé, szilárdabbá legyen. Lelkünk nemesedett a tűrés alatt "A megmentettek lelkében hálaérzet fakadt mentőik iránt, kik viszont megtanúlták, hogy a hálaköszönet a hulló könnycseppek fényiben sokkal szebb jutalom, mint üres szellem, ragyogó kereszt, vagy tündöklő kő balga homlokon."

Szivünk nemesedésén kivül nagy veszteségünkből gazdag tapasztalatot is nyertünk a jövőre nézve, mely elé bízva, remélve tekinthetünk!

"Hitet találtunk és vallást, megösmertük Istenünket, anyagi jólétünk romjain szellemi jólétre tevénk szert, s mennyivel mulja felül a szellem az anyagot, annyival múlja felül nyereségünk az inséget. Amen."

Ez a beszéd olvasva is mély benyomást tesz, arról a hatásról azonban, melyet akkor Székács páratlan szóbeli előadása által-tett, ma már alig alkothatunk fogalmat. Hiszen az egész hallgatóság a hirtelen jött s annál irtózatosabb árviz közvetlen hatása alatt, csüggedt lélekkel keresett és talált is vigasztalást az Isten igéje hallgatásában.

De Székács nemcsak ilyen rendkivüli ünnepélyes alkalommal bűvölte el hallgatóit, hanem legegyszerűbb beszédével is: Mert nemcsak az előadottak tartalmával hatott, hanem előadásmódjával is. Magas, hatalmas termete, nemes, szép arcza, mindig biztos, folyékony beszéde, nagy terjedelmű hangja, mely majd lágyan suttogva hatott a szív legmélyebb belsejébe; majd mennydörögve rázta meg az ember egész valóját, - mind számbaveendő tényezői annak az ellenállhatatlan erőnek, mely szónoklatában rejlett. Hire, mint szónoké, annyira elterjedt, hogy nemcsak Pest város lakosai hallgatták prédikációit felekezeti külömbség nélkül, hanem vidéki protestáns ember sem fordult meg Pesten, hogy elmulasztotta volna.

Szónoki és költői érdemeit méltányolva a Kisfaludy-Társaság 1838-ban fennállása második évében, tagjai közé választotta. Ez időtől fogva élete végéig hűséges munkása maradt a Társaságnak, már a mennyire lelkészi teendői mellett maradhatott.

Mert ideje javarészét, egész tevékenységét, egyháza fejlesztésére, gyarapítására szentelte. Valóban a megalakulásakor csekély számú magyar egyház létszámának rohamos növekedése - a korviszonyok mellett - Székács egyéniségében leli magyarázatát.

A nemzeti megújulás korában sokan hazafias kötelességüknek tartották, hogy a magyar egyház tagjai közé vétessék föl magukat, de talán még többen iratkoztak abba az egyházba, melyben mindenki szerette papját, mert az is szeretettel, keresztyén jóindulattal elégítette ki minden hive lelki szükségét. A hivek büszkék voltak lelkészükre, az ország leghiresebb egyházi szónokára.

Ezen szép tulajdonságain kivül nagyban emelte még Székács tekintélyét az, hogy az Akadémiának és a KisfaludyTársaságnak tagja volt, s hogy már hivatala második évében egyházkerületi főjegyzőnek választották meg s nemcsak a kerűleti, hanem az egyetemes gyűléseken is nem egyszer az ő véleménye volt irányadó.

Hivei bizodalmát saját anyagi helyzetének javítására sohasem zsákmányolta ki, annál inkább az egyház, különösen az iskolaügy érdekében, úgy, hogy például az egyháztanácscsal a népiskolai tanitók fizetését 1200 frtra emeltette akkor, mikor saját fizetése 800 frt volt. - Nagyon jól tudta, hogy a magyarosodás hathatós tényezői a hazafias, magyar szellemű tanítók és tanárok s miután - nem minden küzdelem nélkül - a tanítók s tanárok számára az időben páratlanúl fényes fizetést biztosított, egy-egy megüresedett állás alkalmával a legjobb tanerőkben válogathatott. A választásnál a németajkuak lévén többségben, egy ártatlan csellel játszotta ki őket. Felléptetett egy tősgyökeres magyar nevű jelölt mellett, kinek nevén kivül egyéb érdeme nem volt, olyan német származásu tanárt vagy tanítót, kinek tudományos képzettségéről, magyar hazafiságáról már előre meggyőződést szerzett. Igy a németeknek is inyére cselekedett, de saját czélját is elérte.

Saját egyházában végzett munkásságának e rajza csak akkor lesz teljes, ha megemlítem, hogy két lelkésztársával, a német Láng Mihálylyal és a tót Kollár Ádámmal való benső baráti viszonyt mindig fenn tudta tartani, különösen Lángot szerette, ki szelidlelkű, tartózkodó ember volt s természetes mérséklője lőn a Székács sokszor merész ujításainak.

Székács, mint a pesti ág. ev. egyház lelkésze, ha nem is valami fényes, de biztos jövőnek nézett elébe, tehát gondolhatott a családalapításra is. Szíve hajlamát követve ment Győrbe, hol a Veöreös-családot jól ismerő öreg lelkész, Haubner is csak dícsérni tudta a jólelkű, istenfélő özvegy Vörös Jánosnét és jól nevelt szerény leányait, különösen Juliskát, kit Székács nőül is vett 1840 február 9.

Erről a házasságról elmondhatjuk, hogy -égben köttetett. Isten jutalmazta meg hű szolgáját hü nővel, igazi feleséggel, aki férjével örömet és bút-bánatot mindig megosztott.

Nejét különben maga Székács jellemzi leghívebben; a mint emlékiratában a tiszta szeretet meleg hangján a következőket írja róla

"Most 36 esztendő után, (Tehát 1876-ban, élete utolsó évében.) megindult kebellel tehetem azon vallomást, hogy e házasságot soha sem volt okom megbánni, sőt áldóm az Istent, hogy nekem Juliskámban egy ily hű, okos, gondos, gyengéd nőt, gyermekeimnek benne ily páratlan anyát ajándékozott. Mintha Isten őt papnénak teremtette volna, úgy beletalálta magát szerepébe, szelídségével megnyerte a hívek szivét, gyülölte a fültűnést; öltözködése, magaviselete, társalgása egészen papnéhoz illő volt; háza a rend és tisztaság példánya; a betege és szegények iránti részvéte a legpéldásabb. Ha az egyik ajtón az én szigorúságom elriasztott valakit, bizonyos, hogy az nőm ajtaján visszakerült hozzám, ki szerényen tette meg megjegyzését, hogy tán igazságtalan voltam némileg.

"Minden dolgomban, a hol csak lehetett, ­segített, sőt munkáimat is javítgatta, azaz megtette rájok észrevételeit, melyek többnyire oly talpraesettek voltak, hogy felhasználtam azokat."