II. Sopronban. Ihász, Hetyésy, Kis János. A soproni főiskola. ­A Magyar Társaság. Első költői kisérletei és fordításai.

Elvégezve a gymnasiumot, az volt a kérdés, hogy ott folytassa-e iskoláit Mező-Berényben, vagy máshová menjen?

Az ő kedves tanára, Benka Ádám, maradásra kérte, vagy ha már megy, akkor Pozsonyt ajánlotta, hol neki barátai voltak, kiknek pártfogására Székács biztosan számíthatott. Bodroghy határozottan az elmenetel mellett nyilatkozott, s rábeszélte az ifjút, hogy Sopronba menjen, mert csakis az a magyar gymnasium. Otthon öreg barátja, Szigethy is Sopron mellett nyilatkozott, mert ott lakó testvérhúga, Ihász Imréné, épen tanítót keresett, Rudolf nevű fia mellé. Szigethy ajánlására a család elfogadta Székácsot, s mivel most már bizonyos volt, hogy Sopronba megy, Bodroghy 100 frttal ajándékozta meg, Machula békési esperes pedig iskolatársa, Kis János superintendens pártfogásába ajánlotta.

1826 augusztus 14-én búcsúzott el Székács a szülei háztól, s Csongrádig Vági Mihály nevű jó rokona kocsiján utazott apja kíséretében. Már otthon könnyes szemmel, elszorúlt kebellel vett búcsút édes anyjától, testvéreitől, de a távol idegen bizonytalanságát, a családi körtől való elszakadás keserűségét csak akkor érezte igazán, mikor utolsó Isten hozzádot intett az apjával, s Mihály bátyjával tovarobogó kocsi után;

"idegenek között, mint idegen egyedűl maradtam, keservesen kisírtam magam, s örültem, hogy emberek nem látták siralmamat, csakis azon Isten, kiben mindíg bíztam, s a ki tudója volt, hogy siralmam szívből fakadt."

Csongrádtól Pesten át Győrig haladt szállító svábok kocsiján utazott, Győrtől Sopronig egy leendő iskolatársával közösen fogadott fuvaros kocsiján.

Sopronba megérkezvén, legelőször is Ihász Imrénél mutatkozott be Szigethy ajánló levelével. A kissé gyanakvó természetű Ihász a kitűnő bizonyítvány s jó ajánló levél mellett is hidegen fogadta, s latinul kezdett vele beszélni. No már ebben aztán emberére akadt Székácsban, kit mező-berényi tanára Benka Ádám a legjobb latinnak tartott az osztályban, ez pedig nagy szó, mert Benkának legelső gondja az volt, hogy e részben becsületet valljon tanítványaival. A latin vizsgálat eredménye az lett, hogy Ihász elfogadta saját fia, Rudolf és testvérének két fia, János és Dani mellé, tanítónak.

Székács a három fiúval tanúlt naponként 4 órát, s ezért kapott teljes ellátást, de szállást nem. Hogy tehát lakása árát fizethesse, s egy kis költőpénze is legyen, vállalt még egy negyedik tanítványt is.

"El voltam tehát három évig úgy foglalva, hogy a négy iskolai órán kívül még öt magán órát adtam, s ezt nevezem én az isteni gondviselés kitűnő rendelkezésének felőlem. Mert ha lelkiismeretesen akartam betölteni állásomat, a naponkénti kilenc óra után nem értem rá, - mint némely társaim tevék - ide s tova kószálni, s a névnapi estvéken az olcsó, de erős soproni bort fogyasztani."

Mikor megélhetése ilyenformán biztosítva volt, következett a beiratkozás. A gymnasium után következő főiskolai tanfolyam három évre terjedt. Az első volt a logikai osztály, melyben philosophiát tanítottak, a második évben a physikát, a harmadikban a theologiát tanították. Hetyésy volt akkor a rector, komoly, szigorú, de igazságszerető ember, s méltányos azok iránt, a kik megérdemelték. A beiratkozó Székácsot vizsga szemmel mérte végig, de bizonyítványát látva kissé barátságosabb lett.

Ez a két látogatás tehát nem sok jóval kecsegtette szegény Székácsot, s elszomorodva gondolt vissza Mező-Berényre, jóakaróira, Benkára, Bodroghyra. De kétségbe nem esett, hanem annál szorgalmasabban munkálkodott, úgy hogy Hetyésy csakhamar megszerette, sőt Ihász is elismeréssel szólt róla mások előtt, de Székácscsal szemben mindvégig a szigorú ellenőrt játszotta. Továbbá tanulótársai, s tanítványai szeretete, Ihászné jósága is feledtették az első napok rossz benyomását. De a kinél Székács legszívesebben időzött, a kinek körében minden baját feledte, a kinek Sopronban leg többet köszönhetett: az Kis János superintendens volt.

Ez időben Kis János már hírneves író és fordító volt, de az ifjúságot nem széleskörű tudományával, hanem szeretetével, jóságával vonta maga köré. Jóakaró bíztatással munkára, önmívelésre szoktatta őket. Mindenki dolgozott tehetsége szerint, rendesen csak másoláson kezdték, azután nyelveket tanúltak, szónokoltak, szavaltak, fordítottak, esetleg eredeti költeményeket irogattak.

Székács, ki magánleckék adására volt kénytelen, Kis János körében csak szombat, és vasárnap délutánonként lehetett. Ezeken az órákon Székács jól megtanult franciáúl és Kis atyai, gondos vezetése alatt itt kezdett fejlődni hatalmas szónoki tehetsége is, melylyel később akár egyházi, akár világi körben elragadta, meghódította hallgatóit. Ha az idő engedte, kimentek Kis János kertjébe. Itt azután Székács Reinhard prédikációi valamelyikét olvasta fel németül, mikor már a beszéd szerkezetével tisztában volt, sarokba állva el kellett mondania. Utóbb Kis adta fel a tételt, a részek megállapitásában pedig segített, de azután "állj a sarokba." Hogy ezek a rögtönzések, melyeknek később Székács nagy hasznát vette, milyen hatást tettek Kis Jánosra, azt Székács következő szavaiból ítélhetjük meg:

"Az öreg, ha én a sarokban elkezdtem szónokolni, néha hátat fordítva hallgatott, s mozdulataiból kivettem, hogy nevetett, minek egy ízben az lett a vége, hogy én is elnevettem magamat, s lett belőle közös nevetés annyira, hogy a jó öreg csak úgy törölte könnyeit."

Kis János sokszor kiemelte az ifjak előtt, hogy "az időnek bölcs beosztásával igen sokat végezhet az ember" s ezen aranymondás igazságát legszebben bizonyította saját munkarendjével. Ez a jó példa hatott Székácsra is, ki sokféle elfoglaltsága mellett iskolai feladatait is mindíg oly lelkiismeretesen végezte, hogy mind a három éven át a legkitünőbb tanulója volt osztályának. Az előadás nyelve latin volt, az előadottakat vagy kézi könyvekből tanulták meg, vagy jegyzetekből. Az iskolát gyakran meglátogatták az egyházkerület előljárói, vagy más vendégek is. Az ilyen látogatók előtt rendesen Székácsot feleltették tanárai, ki mindig becsületet szerzett az osztálynak. Azért is szerették, mert házi feladatait, versben dolgozta ki, a mit a tanárok nagyon szívesen vettek. Szorgalma jutalmáúl mind a három év végén kitüntették egyegy jutalomdíjjal, ennek különösen azért örült, mert három éven át soha sem kellett szüleitől pénzt kérnie.

A soproni deákság az iskolában latinul tanúlt ugyan mindent, de azért a magyar nyelv, magyar nemzeti szellem ápolásáról sem feledkezett meg. Olyan baráti körük, melyben hazánk politikai törekvéseit; irodalmi és tudományos mozgalmait figyelemmel kísérték, melyben magukat a stílusban, magyar verselésben és előadásban, gyakorolhatták, a most is fennálló "Magyar Társaság" volt.

A "Magyar Társaság"-ot (Kovács Sándor: A soproni ev. lyceumi Magyar Társaság története 1790-1890; Sopron; 1890; kiadja a Magyar Társaság.) Kis János 1790 május 20-án alapította négy társával, Németh Lászlóval, Potyondi Lászlóval, Hrabovszky Istvánnal, Halasy Mihálylyal. Nemsokára még 11 tanuló csatlakozott hozzájuk, kik mindannyian komoly munkára kötelezték magukat. Járatták az akkori folyóiratokat: a Mindenes Gyüjteményt, Magyar Kurirt, Hadi Történeteket. Az első tagok czélja főképen csak magyar nyelvtani és irodalmi ismeretek szerzése volt. De a mint a társaság megszilárdult, mikor tagjainak száma szaporodott, akkor már mind sűrübben mutatnak be önálló dolgozatokat is; egymást bírálják. Az alapító tagok még jog és kötelesség tekintetében egyformák voltak, de már 1793-ban módosítják a kör alapszabályait s megkülönböztetnek "munkás" és "hallgató" vagy "időre" társakat. A gyűléseken, melyeket egy elnöknek (praeses) megválasztott tanár vezetése alatt tartottak, csak munkás tagok szerepelhettek.

Mikor Székács Sopronba érkezett, a szépen virágzó társaságnak már takaros kis könyvtára, némi alaptőkéje és 40-50 tagja volt. A társak egytől-egyig a nyelvújítás lelkes hívei, költői kísérleteiknél a latin és német iskola hatása alatt a classicus és nyugat-európai versformákat használják.

Az 1826/27 tanév elején a "Nemes Magyar Társaság" Székács Józsefet "időre társ"-nak veszi fel. Székács az ülésekre pontosan eljárt, a folyóiratokat olvasgatta, a könyvtárból pedig eddig ellőtte ismeretlen magyar költök művei jutottak kezébe; szóval mint hallgató tag idejét irodalmi ismeretei bővítésére használta fel. 1827 március 10-éig volt hallgatásra kárhoztatva, ekkor a társasági jegyzőkönyv tanúsága szerint (Gombocz Endre barátom szíves közlése.) a rendes társak maguk közé választják.

"Minthogy Székács József, Ihász Lajos és Kalchbrenner Károly" - a két utóbbi Székács tanitványa - "időre társak, magokat szorgalmok, pontosságok és jó magaviseletük által a többiek felett megkülönböztették, hogy mi is azért őket megjutalmazzuk, közibénk munkás tagoknak bevettük közmegegyezéssel."

A Társaság évenként kétszer-háromszor tartott nyilvános ülésen, az úgynevezett "örömünnepen" mutatta be az érdeklődőknek a sikerültebb munkákat. Székács már a júniusi örömünnepen elszavalhatta "Az árva" czímű költeményét. Az apátlan, anyátlan árva szülei sírja felett önti ki keserves panaszait, s kétségbeesésében már tőrt szegez szívének, mikor három angyal, a Jámborság, a Munkásság s a Megelégedés megjelennek előtte, jámbor munkára, megelégedésre intik. Tévedését beismerve töredelmes bűnbánattal fordul Istenéhez s bizalommal mondja:

"Nem retteg kebelem, mert nem, nem hagyja Teremtőm A Jámbort, Munkást s Megelégedtet soha veszni."

A 122 szépen hangzó hexameter nagy része az árva megható panasza. Ezen a hosszúra nyújtott panaszkodáson kívül alig van valami hibáztatni való a költeményen, mert ezek a panaszhangok is bensőségükkel meghatók, nyelvök egyszerű magyaros, hexameterei már gyakorlott verselőre vallanak. De Székács, ki mindíg szigorú bírája volt önmagának, ezen verséről is azt mondja emlékiratában:

" A költemény oly silány, mint csak lehet, úgy annyira, hogy nem tartottam méltónak arra, hogy ifjabbkori munkálataim közé felvegyem. (Élete utolsó éveiben ugyanis sajtó alá kezdé rendezni műveit.) De volt egy előnyöm társaim felett, jobban tudtam declamálni, mint ők s evvel homokot szórtam a hallgatók szemei közt is."

Annyi bizonyos, hogy nagy hatást tett. Az asszonyok könnyeztek az árva sorsa felett s kérdezősködtek, hogy ő is árva-e. Annyira körülvették, hogy a szigorú Ihász, ki szintén ott volt az örömünnepen, fejcsóválva jegyezte meg : "Már látom, elkapatják ezt a fiút egészen, majd aztán az ördög se bír vele."

Székácsot azonban, a mint a fent idézett önbírálatból látjuk, nem széditette el az első fellépés sikere. Szorgalmasan gyakorolta magát a verselésben, tovább is sok kellemes órát szerezvén társainak a Társaság űlésein s a hallgatóságnak az örömünnepeken. Sikerültebb ifjúkori kísérletei még a következők: A menyegző, A sebesült hős, A sinlődő, A Múzsához, Idvezítőnk a keresztfán, Az én nemzetségem.

"A menyegző" címüben életünk ezen szép mozzanatát énekli meg ötös és hatodfeles jambusokban. A költemény a Menyegző megszólitásával kezdődik. Ez a legszebb része:

"Rendeltetésünk legszebb egyike,
Ki életünknek lobbadó tavaszszán
A' gyöngy leányka éddel dús ölére
Mézes hangokon szunnyadozni hívsz;
S szerelmi lánczczal öszvekapcsolod
Örökre véle szívünk lángjait.
Mélyen bámulva nézem képedet,
S festhetlen kéjt lövellő fénysugárit
S mély bámulásom édes álma közt
Nem vélve ajkam hangokat rebeg
S dicséretedre buzgón megnyilik."

A következőkben költői vonásokkal rajzolja az ember fejlődését bölcsőjétől kezdve a menyegzőig. Azután élénk színekkel festi a menyegző részleteit, a násznépet, a templomba vonulást, az esküvést, a mulatozást és végül az Isten és emberek előtt egyesült ifjú pár szerelmi boldogságát

Erről a költeményről a Nemes Magyar Társaság megbízásából Horváth József olvasott fel kimerítő bírálatot. (A bírálat Székács kéziratai között van.) Külön tárgyalja a vers minden egyes szavát, elsorolja egy egy szó jelentésének lehetséges árnyalatait. Azután szigorúan megvizsgálja a verslábakat. Szó és verstani magyarázata közben idéz Horatiusból, Vergiliusból, magyar költőből soha. Az eszme, a gondolatok szépségei méltatásáról alig van szó. Ez a bírálat híven mutatja be a Társaság szellemi életét mely a nyelvújítók, a szigorú rhythmusú magyar classicus iskola és a latin költők hatása alatt fejlődött.

Székács a műforditással is Sopronban próbálkozott meg először. Németül már Sopronba érkeztekor is jól tudott néhány német író művét is ismerte. Fordításait a Magyar Társaság űlésein olvasta fel. A gondolatot híven visszaadja ugyan, de versformát olyant alkalmaz, melybe az ó néha kissé szabad kifejezéseit kényelmesen beleillesztheti. Schiller a "Hymne an den Unendlichen" cimű költeményében Isten mindenhatóságát hirdeti. Székács ezt a költeményt nemcsak lefordította, hanem tartalmát szabadon is feldolgozta. Átdolgozásában az Isten létezésében kétkedő ifjú szemléli a Mindenható fenséges alkotását, a természetet s megrendűlt bizalma, hite újra megszilárdúl, s Isten áldását kérve folytatja pályáját.

Eddig említett költeményeit, fordításait az örömünnepek vendégei, tanárai, tanulótársai élvezettel hallgatták, dicsérettel halmozták el, de Székács még Kis János buzdítása mellett is vonakodva lépett a nyilvánosság elé, míg végre 1830-ban a Vörösmarty Mihály szerkesztette "Tudományos Gyüjtemény"-hez csatolt "Koszorú"-ban megjelent első nyomtatott költeménye : "Benka halálára" cimű ódája. 1829 február 19-én halt meg Székácsnak ez a kedves tanára munka közben oly hirtelen halállal, hogy még a tinta sem száradt meg tollában, midőn örökre letette kezéből. Ezt a költeményt tehát az őszinte hála sugallta, azért oly benső, oly meghatóan szép annak minden sora. Nézzük mindjárt a két első versszakát, melyek a szerény kezdő költőt és a hálás tanítványt egyaránt híven jellemzik:

"Dicső lélek! boldogabb honodnak
Fénykörében üdvözlégy nekem!
Bár ott angyalénekek fogadnak
Oh ne vesd meg gyarló énekem,
Mely, mint a húr reszkető szelében
Támadott hang, elhal hirtelen,
Ámde legvégső lehelletében
Is téged dicsőit szüntelen.

Mert bár a jelen század szakában
Édes emlékednek menhelyül
Sok szív megnyíl, több évek sorában
A hű szív is egykor sirba dől,
Akkor a feledség bús homályát
Vajha messze űzze gyászdalom
Meggátolván nagy neved halálát,
Zengőjét bár fedje sírhalom."

A következőkben ékes költői nyelven magasztalja a megboldogultnak azon nemes vonásait, melyekért barátai, tanitványai tisztelték, szerették, mig élt; s melyek a megboldogúltnak emlékét megőrzik a feledéstől. Megemlékezik tudományszomjáról, s lankadatlan munkásságáról, melyet annyi gond, baj, szükség közepett is élete utolsó pillanatáig megtartott.

"Minden órád zajtalan magánya
Jót teremtve szállt át lelkeden,
Bár a szükségvészes árja hánya
S tüske burjánzott ösvényeden,

S bár lemondva, nélkülözve jártad
Pályád, bajt hordozván vállaid,
A tövist, a bajt, a vészt kiálltad
Biztosítván élted czéljait."

Szerénységét, s a tudós megelégedését jellemzi, midőn Benka pályaválasztásáról szól, majd mikor külföldi tanulmányutjáról haza érkezik

"S midőn a hont, újra üdvözölted
A kedves hon szent virányait,

A méltóság csillamát kerülted
Nem hajhászván tarka rongyait,
Értékednek teljes tudatában,
Hordozád. a nagyság érzetét."

Lefestvén Benkának atyai jóságát s szeretetét tanítványai iránt, s viszont az ifjúság ragaszkodását nemesszivű tanárához, s szomorúságát, siralmát ennek halálán, igy végzi be költeményét

"Dicső lélek! Te a szellemélet
Ébresztője bennem, szent alak!
Oh hogy olvadhatnék össze véled,
Hogy mindíg enyémnek mondjalak,
Oh e dallal, bár szívem sugallta,

E célt el nem érem, jól tudom;
De igen, ha, mint lelked javallta
Pályám hozzád méltóan futom."

A hálás kegyelet ezen költői megnyilatkozásával csaknem egy időben jelent meg Székácsnak a "Költő" cimű verse Kisfaludy Károly Aurorájában 1830-ban. (Kisfaludy Aurora 1530 "Sz. T." aláírással.) melyet ugyancsak Kis János buzdítására küldött be a szerkesztőnek. Mig "Benka halálára" cimű ódáját az uralkodó trochaeusokat gyakran helyettesitő spondeusok fenségesen komolylyá, lassú menetüvé teszik, addig a "Költő" ciműnek rhytmusa dactylusai által élénken pattogó, mozgalmas s ez az alak teljesen megfelel a tartalomnak, a tettekre buzdító, szerelemre hívó, csalódásában kesergő, honát örülní s epedni tanitó költő rajzának.

Ez a két költemény még nem tette ugyan Székács nevét, mint mondani szokták "országszerte ismertté és ünnepeltté" már csak azért sem, mert ódája "Sz. J. Karlovicon", "Költő" cimű költeménye meg épen "Sz. T." aláirással jelent meg, de minden esetre útat nyitott és buzdításúl szolgált a továbbhaladásra.

Hogy miért követték ezt a lépést szerb és görög fordítások, arról élete további folyása világosít fel bennünket. Szorgalmas tanulás, testben és lélekben való fejlődésközben gyorsan eltelt a soproni három év s 1829 junius végén, búcsút vett a feledhetetlen, kedves emlékű várostól és bevett szokás szerint két társával Besztercebányára ment, hogy Lovich Ádám bányakerületi superintendens előtt lelkészi vizsgálatot tegyen. Ez is, mint minden vizsgálata fényesen sikerült, s ő kitünő bizonyítványaival zsebében igyekezett három év óta nem látott szülőfölde felé.

Igaz, hogy Sopronból elindultakor volt némi megtakaritott pénzecskéje, de a hosszú út és Pesten egy kis ruhavétel zsebét annyira kimerítették, hogy - saját vallomása szerint - két váltó krajczárral érkezett haza.

Az első napok szerettei körében a viszontlátás őszinte örömei közt teltek el. Ezek csillapultával azonban a jövőről kellett gondolkodni. Kedvencz tervéről, hő vágyáról, a külföldi egyetemek látogatásáról, pénz hiányában szó sem lehetett. Kénytelen volt tehát kápláni vagy nevelői állást vállalni.

Székács, ki ifjú korától kezdve tanári pályára készült, az utóbbit választotta. És mig egykor mező-berényi és soproni iskoláztatását nagy részben az egyik orosházai lelkésznek, a derék öreg Szigethynek köszönhette, addig most a másik lelkész, Mikolay atyai gondoskodása folytán kapott nevelői állást egy gazdag szerb földbirtokos özvegyének, Rudnai Nikolits Jánosné, született Kevermesi Tökőly Lujza úrnőnek 12 éves Péter nevű fia mellett, évi 400 forint fizetéssel.