VI. Világi költészet

Minél tágabb körű lett fáradhatatlan tevékenysége egyháza, hitsorsosai érdekében; annál ritkábban szerezhetett a költészet körében enyhülést, de minden elfoglaltsága közepett is meg-megszólal múzsája, tolmácsolja nemes szíve érzelmeit, hazafiúi aggodalmait, Istenbe vetett rendíthetetlen bizalmát. Ifjú lelke egész hevével buzdítja ébredő nemzetét, fenséges ódákban dicsőiti a szabadságot, hazáját, lelkesűl az elnyomva szenvedő népért.

Csesznekvár romjait látva (Csesznekvár : Aurora 1836. - Kisf. Evl. új f. XV. 455 1.) nem az ősi dicsőség jut eszébe, hanem az istenadta nép, mely véres verejtékkel rakta a büszke tornyokat.

A "Szerelem dalnokaihoz" (Aurora 1837, 55 lap.) cimű ódájában feddi, dorgálja a

" . . . . . gyáva szerelmeket
S a bokrosító kelyhek arany nedét"

dicsőitő poetákat. Hiszen a szerelmi élvezetekben elmerülni, honfi gondját borba fojtani mindenkor jobban tudta a magyar kerek e világnak minden nemzeténél.

De a hazáért élni, e tisztedet
A melyet a menny irt kebeledbe,
nem Szégyenled-e a borpohárba
És a ledér szerelembe ölni?

Szárnyat dalaimnak, ó haza, és tüzet!
Hogy istenítő légyen az érdemet
S a renyhe élvek lomha rabját
- Mint boszuló Nemezis - riasztó!

Míg a szerelem dalnokaira fensőbbsége tudatában mintegy rájok parancsol, addig még nemesebb indulat sugallatából a "Költő barátimhoz" ciműben a hivatásuk teljes tudatában levő magyar költőkhöz fordul, s lelkesítve arra szólítja fel őket, hogy hazánk letűnt nagyjait, nemzeti multunk valóban dicső tetteit énekeljük meg, hátha fölébrednek szavukra a mai tétlen kor törpe fiai!

Költő barátimhoz.
(Hátrahagyaott iratai között van,
nyomtatásban még nem jelent meg.)

Barátim! éltek hősök e hazában,
S polgár-erénynyel diszlő férfiak,
Meg nem danoltan szálltak a halálba,
Emléktől sírjaik pusztán állanak,
Mert a század melyben tündöklének,
Nem szűlt dalt a hősök érdemének.

Ma megzengenők a hőst s polgár erényt,
Mert hajló hozzánk a dal istene,
S habár nem adna is homéri fényt,
A dal, mely érdeméről zengene,
Phőnix gyanánt kelne fel porából,
S megmentené a századok mohától.

De a század most önmagának vára,
Vérkimélő, erőpazar, törött,
A termő észt a meddűség csigázza,
A szív silány örömhöz esküdött,
A szem fájós, borzad a világtól
S hogy fakadjon üdv a vak homályból.

S ki verjen benső istenére lánczot,
Hogy nagynak zengjen törpe tetteket?
Vagy hőstettnek s erénynek zománczot
S a bérvágy-szülte hontalan hevet?
És ki vonja átkunkat magára,
Paeant zengve e fajult hazára?

Azért ha dal kél kebletek tüzéből,
Danolja a hajdankor nagyjait,
Felkölti tán mély álmok tengeréből
E tétlen kornak pygmaeonjait!
S ha éltet nem önt a jég-erekbe
Hattyúdalként szálljon semmiségbe.

A "Furcsa lány" (Kisf. T. Évl. Új f. XV k. 436. 1.) című versében a külföldieskedők ellen kel ki, azok ellen, kik a hazáját és nyelvét szerető, a parasztot is tisztelő leányt kigúnyolják.

Fájdalommal tölti el keblét nemzetének százados bűne, a meghasonlás:
(Óda v. Panasz. Almanach 1842, 305 1.)

"Mondom, hogy átok fekszik e nemzeten,
A meghasonlás százados átkai."

azután felsorolja történetünk azon gyászos eseményeit, melyeket a meghasonlás idézett elő s végül imával fordul Istenhez:

Ne tarts fölöttük, Isten! itéletet,
Önbűneink már rég elitéltenek,
Sőt légy kegyelmes s e hazát az
Átok alól valahára oldd fel!

Ha fájt neki a nemzetét rontó visszavonás, annál nagyobb öröm töltötte el szivét, midőn felragyogott hazánk egén a szabadság hajnala. Lapjában, (Prot. egyház és iskolai lap VII. évf. 12. szám. 1848. március 19 "Ima." - Magáról a lapról később.) melyet Török Pállal szerkesztett, magasztos imával üdvözli a szabadságot. Oly nagy, oly teljes a győzelem, hogy fölülmúl minden emberit, tehát Istené a dicsőség, neki rebeg hálaimát. Sejti, hogy ekkora győzelemnek nagy lesz az ára és ezért kiemeli költeménye végén a hitet, az Istenbe vetett reményt, hogy épen most vigyázzunk a jelen mámorában, a józanság lelkével vegyük a szabadságot.

"Hitet hitért, a jelen mámorában,
Melly boldogít, de könnyen tántorít,
Hogy a józanság lelkével kegyeljük
A szabadságot, mely most bátorít,
S ha szent hajlékát majdan béavatjuk
S az áldozatnak gyümölcsét aratjuk
Imája hasson égig nemzetünknek,
Legyen dicsőség a mi Istenünknek."

Oh mennyit szenvedett, aggódott, tűrt hazájáért, de ­mint látni fogjuk - mily bátran küzdött is Székács később a visszatorlás. napjaiban vallásáért, mely akkor nemzeti létünknek, önállóságunknak egyik, sőt talán egyetlen bástyája volt.

Még az alkotmány visszaállítása után is félti hazáját, hogy a pártok fékezetlen visszavonása veszélybe dönti s csak mikor már évek tapasztalatai győzik meg, hogy hazánk szebb jövőnek néz elébe, csak akkor, 1873-ban irja ódáját "Ismét reménylek," (Kéziratban.) melyben az önzés okozta egyenetlenségnek, a szabadság örve alatt duló önkénynek a rajzolása után megnyugodott lélekkel így szól:

De hála Isten! virrad a jobb remény
Épül a rabság tűntivel a beteg,
Szűn lázas álma, vére csendesb
Lelke derűlt, epedése józan.

Azután egyetértésre, önzetlen hazafiság sugallta munkára hívja fel hona férfiait, hogy ne visszavonást szítsanak, hanem a közjó, a haza érdekében versenyezzenek.

Az összetartás lelke a templomok
ős csarnokából a honatyák tanács-
Terméből áradozzon által
Szent ima, példa gyanánt a népre.

S a nép szivéből hasson az égbe föl
S te halld meg Isten, add, hogy a szép remény
Dúsan teremjen s nemzetünknek
Boldogulása legyen gyümölcse.

Hogy halni menvén boldog apák után
Haljunk a hittel, hogy te ugy élsz, hazánk,
Mint hír, dicsőség és erényben
Gazdag utók viruló hazája.

Ugyanaz az ódai szárnyalás, melyet hazafias költeményeiben láttunk, van még Székácsnak néhány versében, melyeket valószinüleg ifjúkori szerelmének halála miatt érzett fájdalmában írt. Biztos adatot nem találtam, mert emlékiratában szerelemről házassága idejéig szó sincs, jóllehet részletesen elmond minden eseményt, melyek életére csak valamelyes hatással voltak. De ezen költeményekből az önmagával, az egész világgal meghasonlott, hitében megingott léleknek kétségbeeséssel határos, mély fájdalma, tépelődése, oly közvetlenül, őszinteségével annyira meghatóan szól hozzánk, hogy lehetetlen azokat csak olyan igazi ok nélkül való, rövid lehangoltság következményeinek tartanunk, a milyent életében - ritkábban vagy gyakrabban - míndegyikünk észrevehetett önmagán is, másokon is. Ezt a véleményemet támogatják a "Kétség",(Kéziratban Athenaeum 1837 II)' "Az életunt",(Kéziratban Athenaeum 1837 II) "Istenség", (Kéziratban Athenaeum 1837 II) "Ti és Én" (Kéziratban Athenaeum 1838 I) cimű költeményei.

E költeményekből annyi bizonyos, hogy Székácsnak nemcsak nemesen érző szíve, hanem határozottan szép költői tehetsége is volt. A classicusok ismeretében növekedett, azért használja legszívesebben Horatius versnemeit, melyeknek kezelésében annyira járatos, hogy alig találunk nála mérték elleni hibát. Kifejezései világosak, s bár mindenütt tömörek, mégis, - bármily ellenmondásnak lássék is, - sokszor túlságosan részletesek. Költeményeinek túlnyomó részén az is meglátszik, hogy lelkészi hivatása lebeg első sorban szeme előtt.

Épen ezen hivatás átértése vonta el a költészettől egy másik térre, hol épen olyan tevékeny működést fejtett ki, a milyent így is szép számú költői termékei után az irodalom bizton remélhetett, nyerhetett volna tőle.