IX. A szabadságharc alatt és után. Szónoki művei.

Minél több tért szentelek Székács irodalmi munkássága méltatásának, annál világosabban bizonyítom lankadatlan működését, mert összes költői érdemei is csak néhány szerény levelét teszik annak a koszorúnak, mely őt protestáns egyháza érdekében kifejtett buzgalmáért megilleti. Ezenkivül a milyen hü szolgája volt egyházának, éppen olyan önzetlen polgára volt hazájának.

Kinek lehetett volna tehát őszintébb, tisztább öröme, mint Székácsnak, mikor a nemzeti függetlenség felé tett minden lépés a protestansok leghőbb vágyát, a teljes vallás egyenlőséget, is közelebb hozta a megvalósuláshoz. Ezért csatlakozik 1848-ban Dobos és Török barátaival kibocsátott nyilatkozatában határozottan, lelkesülten a nemzeti ügyhöz, ezért üdvözli lapja homlokán a régvárt szabadságot, magasztos Ódájával.

De bármily lelkes híve volt is a nemzeti ügynek, azért, - mint láttuk - egyháza függetlenségét, önrendelkezési jogát nem adta cserébe semminemű kedvezésért.

Az egész szabadságharc alatt híven teljesítette hazafiúi kötelességét, áldozott a haza oltárára s kitartásra buzdított, a hol csak. megjelent. A dicső küzdelem gyászos bukása után Székácsot is az fenyegette, a mi annyi derék hazafi sorsa lett : a katonai törvényszék, utána börtön vagy halál, Székács a visszatorlás első rettenetes dühe elől szülőföldjére, Orosházára menekült hü társával, Török Pállal, de már 1851-ben visszatért, nyilt tekintettel állott a katonai törvényszék elé, s bár nemes fellépése is szinte megzavarta a birákat, megmentését mégis első sorban német lelkésztársának, Láng Mihálynak, köszönheté, ki félénk, óvatos természetétől alig remélt bátorsággal, buzgalommal szálit síkra szeretett társa ügyében.

Ő maga ilyenformán megmenekült, de tétlenségre volt kárhoztatva, mert a protestáns superintendenseket és világi felügyelőket is elűzte helyükről a bécsi kormány s administratorokat nevezett ki. Ezek engedélye nélkül az egyházkormányzat egy tagja sem tehette a legcsekélyebb rendeletet sem, űléseket pedig csak administrator elnöklete alatt és császári biztos jelenlétében lehetett tartani. Székács az ilyen gyűlést törvényesnek nem ismerte cl s részt nem vett benne.

Tíz évig tartott ez az állapot, mely minden nyilvános politikai szereplést lehetetlenné tett s protestáns egyházainkat is végpusztulással fenyegette, mert - tiltva lévén minden közös, egységes intézkedés - a züllés, szakadás jelei egyre aggasztóbban mutatkoztak. Erős és általános lett tehát a vágyakozás új kormányrendszer után, de az csak 10 év mulva jött meg az 1859-iki szeptemberi patens képében.

Ezalatt a tíz év alatt Székács, mint annyian mások, némán tűrte ez erőszakos önkényt s azon térre irányította tevékenységét, hol az absolutismus nem gátolhatta, - a közművelődés, a tudomány terére. - Az iskolaügynek előbb vázolt rendezése, kitünő tanítók, tanárok alkalmazása, a tanítás hazafias, magyaros iránya, iskolák, lelkészlak újítása, építése, protestáns árvaház alapítása, a tót egyház elkülönítése, mind ebben az időben történt és nagyrészt Székács okos, tapintatos vezetésének - igaz, hogy vezetése mellett az egyháztagok példás áldozatkészségének is - köszönhető.

Az a szónoki erő, mely már "Árvizi beszéde" méltatásánál bámulatra ragadott bennünket, szintén az elnyomatás korában jutott fejlődése, tokéletessége tetőpontjára.

Egyházi beszédeiben sohasem tévesztette szem elől az igazi protestáns lelkész feladatát, hiveinek épülését, a keresztyén hitben való megerősödését. (Székács József Egyházi beszédei, kiadja Petrik Géza, Pest 1871. 1 kötet 33 beszéd.) Ezt bizonyítja a Török Pál kiadta "Egyházi beszédek" című gyűjtemény II. kötetében, 1845-ben megjelent husvéti (10. szám) és pünkösdi (14. sz.) beszéde is, melyek mindegyikében a fordulatokban gazdag költői nyelv, az igazi meggyőződéstől áthatott gondolatok mélysége hat meg bennünket s kárpótol azért, hogy nem mindenütt találjuk meg a régi magyar egyházi irókat jellemző kenetességet.

Szavainak meggyőző erejét jellemzi Landhofban, egy németországi városkában tartott beszéde. Székács 1843-ban kiment egy vitatkozó gyűlésre. Az "észszerűek," kik megengedik, sőt szükségesnek tartják a szentírás helycinek fejtegetését, a feltehető jelentések megvitatását, - és a "hívők," kik vallásos meggyőződésből vakon hisznek, ez a két tábor állott egymással szemben s már úgy látszott, hogy semmi sem mentheti meg a németországi protestantizmust a káros szakadástól, midőn Székács oly élesen támadta meg azon elfogult nézeteket, melyeken a két szélsőség alapúlt, viszont annyi meggyőződéssel magasztalta a keresztyén szeretetben, Krisztus szellemében való egyesülés áldásait, hogy a két párt kölcsönösen engedve, megbékélten hagyta oda a gyűlést.

Világi szónoklatai közül nevezetesek azok, melyeket a Kisfaludy-Társaságban mondott egy-egy új tag üdvözlésekor, vagy mikor az ünnepi közgyűlést megnyitotta. Ezekből a magyar iró lelkesedése sugárzik, akademiai emlékbeszédeiben (Br. Prónay Sándor és Magda Pál felett. M. Tud. Társ. Évl. V. k. 1842 VII. k. 1844.) pedig a tudós szenteli meg bajtársi kegyelettel a tudomány elhunyt bajnokának emlékét.

A szabadságharc után az elnyomatás korában tartott beszédei közül kettőt kell megemlítenem.

Az egyiket 1858-ban mondotta el Lendvay Mártonnak, a Nemzeti Szinház hires, közkedveltségű tragikus szinészének koporsója fölött. Lendvay hatalmas alakításaival odabilincselte a közönséget a Nemzeti Szinházhoz s így ébren tartotta az elnyomatás korában a nemzeti öntudatot. Székács tehát méltán fejtegethette Lendvay, a nemzet halottja, felett ezen jeles mondás mély igazságát:

"A mely nemzet megbecsüli dicsőit, annak kebeléből
egymásután támadnak a dicsők."

Nemcsak a lelkesedést csodáljuk e beszédben, melylyel a hazafiúi kötelességekre buzdít, hanem azt az erkölcsi bátorságot is, melylyel ezen szent kötelességeink teljesítésére int, mert akkor csaknem bűn volt valakit a "magyar" nemzeti érzés ápolására, erősítésére figyelmeztetni.

Szónoki műveinek koronája az a beszéd, (Egyházi beszéd, melyet Berzsenyi Dániel sírja fölött a niklai temetőben 1860 junius 14. elmondott Székács József pesti evang. lelkész. - Nyom. Pest, Osterlamm K. 1860.) melyet Berzsenyi Dániel emlékkövének felállításakor mondott a niklai temetőben 1860 jun. 14-én.

A síremléket tulajdonképen Somogymegye állíttatta, de országos ünneppé avatták az akkori politikai viszonyok. Az ország minden rendű, rangú nagyjai siettek oda, hogy minél fenségesebb legyen a nemzeti erő megnyilatkozása, minél hatásosabb a tiltakozás a végét járó önkény ellen. Nyiltan bevallott országos, nemzeti ünnepről szó sem lehetett, azért felkérték Székácsot, hogy mint "ág. ev. lelkész" tartson a szintén ágostai ev. Berzsenyi sírja fölött egyházi-, és nem emlék-beszédet, Székács örömmel tett eleget a felszólításnak minden tekintetben.

Az elmélkedésűl vett szent igék - Apost. Csel. 2. rész 8. vers - felolvasása után magyarázza Berzsenyi nagyságát, mely abban áll, hogy a minden ember lelkében élő ős vágyakat, a barátságot, hitvesi, gyermeki, testvéri szeretetet, részvétet, hazaszeretetet, vallásosságot Isten adományával, költői ihlettségével oly avatottan tolmácsolta, hogy szavát megérté minden ember, a mint megértette hajdan Krisztus szentlélektől megszállt apostolainak pünkösdi beszédét a különböző nyelvű sokaság.

Mint tudjuk, Székács már gyermekkorában megismerte, megszerette Berzsenyi költeményeit, de azért a hazafias ódáiban Berzsenyire emlékeztető hangok nem csupán reminiscentiák, hanem egy, a Berzsenyiével rokon léleknek a megnyilatkozásai.

Székács tehát feltudta fogni, átértette, méltányolta Berzsenyi költői lelkét egész nagyságában. Csak az ilyen rokonlélek tudta Berzsenyi költészetét annyi bensőséggel, oly híven jellemezni, mint Székács a következő helyen:

"A mi az ő (t. i. Berzsenyi) nagyságát megalapítja, azon önkéntelen vallomás, hogy, a. mídőn Berzsenyi a csendes élet bajait, nemzetünk bűneit, vagy erényeit, a szülőföld és haza iránti szeretetet, a szabadságot és a barátságot, Isten nagyságát s a buzgóságot zengi, úgy látszik, mintha nem saját lantjának, hanem szívünknek kapna húrjai közé : mintha a hang, mely így szülemlik, nem lyrája zengése, hanem megindult szívünk megszólamlása volna; mintha nem a maga érzelmeit, hanem a mienket foglalná ezekbe, mintha nem azon öröm, fájdalom és lelkesedésnek adna szavakat, melyek keblét dagasztják, hanem azon örömet zengené, melyet mi élvezénk, azon bánatot, mely miatt magunk vérezénk, azon lelkesedést, melyet boldog létünk fokán magunk tapasztalánk" (8. lap.)

Berzsenyi költői egyéniségének kidomborítása után, mint hazafi, a hazaszeretet hangján szól az egybegyűlt hazafiakhoz. Beszédének ebből a részéből, melyben a keresztyén hit és bizodalom a rendíthetetlen bátorsággal, erélylyel párosulva, hű képét adja az elnyomás ellen küzdő, s már-már diadalra jutó nemzeten uralkodó közhangulatnak, álljanak itt a következők:

"Állj, mint intőjel s ha futkostában érzéki élvezet után e nemzetnek tévelygő és elfajúlt fia beléd botlanél, ébresszed föl benne a lelkiismeretet s kereszteddel, mellyel ég felé mutatsz, intsed meg őt, hogy a "fennlevőket keresse" melyek égiek, maradók az enyészetet nem ismerők." (14 lap.)

"Állj, mint reményjel! s ha e sokat szenvedett hazának gyermekei, kételkedve honuk szebb, virágzóbb jövője felől a "Romlásnak indult hajdan erős magyar" zengője sírjához panaszkodni jönnének, öntsed kebleikbe a hit, a remény, a bizodalom balzsamát, azt mondván nekik, hogy oly nemzet, mely örök életre méltó férfiakat nevel, s műveket alkot, melyekre az öröklét üti a halhatatlanság pecsétét; melynek fiaiban a Szentlélekkel azonos lélek munkás, mely az emberiség közös és legfőbb javaiért megküzdeni bátor a gonoszság minden fajzatival; mely nemzeti fennállása feltételeit s kötelmeit híven teljesíti s az apáktól öröklött jogait csorbítatlanúl megőzizni elhatározott; mely a haladó kornak igényeit megérti és hozzájuk símul: mondd meg nekik, hogy az ily nemzet meg nem hal soha, mivelhogy czélja, törekvései, áldozatai halhatatlanok. Utaljad őket a megvesztegethetlen történelem lapjaira - nem miként emberek, hanem miként Isten keze írja azokat ­és mondd meg nekik, hogy azon nemzet mely kiváltságos korában meg tudta védeni a keresztyén Európát a barbár Ázsia ellen, - most, hol a jogközösség erőssé, összetartóvá, bátrabbá tevék, bizonynyal képes lesz megvédeni önmagát!" (15. lap )

A beszéd hatását jellemzi, hogy elmondása közben önkéntelenül kitört a lelkesedő hallgatóság "éljen"-e, zúgott a helyeslés moraja s csak a végét járó önkényuralom immár mégsem oly szigorú kémkedésének tulajdonítandó, hogy elfogatás, bebörtönözés nem történt. Azt a címet, melyet Székács egész életében - méltán - legtöbbre becsült, szintén ezen beszéd elmondása után kapta, mikor egy kath. püspök a szónoklat hatása alatt odalépett hozzá, megölelte s az "ország papjá"-nak nevezte.