XIII. Műfordításai és költészetének jellemzése.

Élete utolsó éveit csaknem kizárólag a műfordításnak szentelte. A mit lefordított, annak egy részét a Kisfaludy-Társaság ülésein olvasta fel. Igy Goethe velencei epigrammáit és két satiricus epistoláját, (1876 január 26.) ezekkel együtt három eredeti költeményét, két szonett: "Az élet alkonyán" és a "Földi menny" címűt. A szonettekben saját öreg korát énekli meg kedélyesen, az utóbbiban pedig a családi élet örömeit.

Két latin író fordításán is fáradozott. Az egyik Terentius volt, kinek 3 vígjátékát - Andria, Kappan, Önkinzó -1875-ben magyarra fordítva kiadás végett benyújtotta a Kisfaludy-Társaságnak Sebestyén Jenő, nyug. tanár, álnév. alatt, a másik 3 darab fordítását későbbre igérte, "de - irja dr. Kis Sándor (Publius Terentius Afer Vigjátékai. Ford. Dr. Kis Sándor, Budapest 1895.) hátrahagyott kéziratai közt csak az említett három vígjátékot lelték meg." Csodálom, hogy a másik hármat nem találták meg, mert megvan biz az egy csomóban, bevezetéssel, magyarázó jegyzetekkel szépen ellátva mind a hat.

Mutatványul álljon itt az Adelphoe V. felvonásának 1. jelenete, mely ha messze fölül nem múlja is az Akademia kiadásában megjelent dr. Kis Sándor-féle fordítást, de mögötte bizonyosan nem marad.

Eredeti:
Syrus Demea
Servus Senex.

Sy: Edepól Syrisce, té curasti mólliter
Lantéque munus ádministrasti tuum;
Abi séd postquam intus sum ómnium rerum sator
Prodeámbulare huc lúbuit.
De: Illud sís vide
Exémplum disciplínae!
Sy: Ecce autem híc adest
Senex nóster. quid fit? quid tu es tristis?
De: óh scelus.

Sy: Oho iám! tu verba fúndis hic sapiéntia?
De: Tu sí meus esses.
Sy: Dis quidem esses, Démea,
Ac tuám rem constabilísses.
De: exemplo ómnibus
Curárem ut esses.
Sy: Quam ób rem? Quid feci?
De: Rogas?
In ípsa turba atque in peccato máxumo
Quod víx sedatum satis est, polastí scelus,
Quasi ré bene gesta.
Sy: Sáne nollem huc éxitum.

Székács fordításában:
Syrus. Demea.

Syrus: Biz Isten Syruskám, jól tartottad magad, Megálltad, mint látom, becsülettel helyed. Szép. De mert benn minden jóban már részt vevék, Kissé kedvem szottyant sétálni.
Demea. Nézzed e Fegyelem példányát.
Syrus. Ni ez itt a mi jó Öregünk, Mi az? Mért vagy szomorú?
Demea. Bűnös.
Syrus: Késő nagy bölcseség! Szót itt hiába szórsz.
Demea: Te, ha enyém volnál.
Syrus: Dús volnál Demea, S jobban állna szénád.
Demea: Oda tennélek a Világ példájáúl.
Syrus: Mit tettem?
Demea: Kérdezed?
A legnagyobb zavar és azon bűn között,
Mely még meg sem ülledt, úgy dőzsölsz, gaz, ha csak Győzelmet ülnél.
Syrus: Mért jöttem én ki ide?

Kis fordításában:
Syrus. Demea.

Syrus: Polluxra, Syruskám, urasan és
Pompásan végezéd be tisztedet (hasára mutat.)
Mehetsz. De minthogy torkig megtelém,
Jó lesz sétálni.
Demea: Nézd a házi rend Példáját.
Syrus: Ah ni, itt ez öregünk. Mi ez? Mért oly bús?
Demea: Oh te gaz!
Syrus: Reám Árasztod újra bölcs szabályidat.
Demea. Ha én volnék a gazdád . . .
Syrus: Demea, Dús volnál s még dúsabb lennél
Demea: De én Példává tennélek mindenkinek.
Syrus: Miért? Mit tettem?
Demea: Kérded? E zavar S e szörnyű bűn között, mely még alig
Kezd csillapodni, gazficzkó, berugsz
Mint a ki jól végezte dolgait.
Syrus: Nincs kedvem sétálgatni józanon.

De nem ez a teljes Terentius-fordítás az ő műfordításainak koronája, bár ez is elismerést érdemel, hanem Horatius. A római classicusoknak ez a mintaképe, a kit kétezer év óta hódolattal bámul, élvezettel olvas minden művelt ember.

A külföldiekről nem is szólva, elég a Révai Miklóssal kezdődő magyar fordítások hosszú sorára tekintenünk, hogy meggyőződjünk, mily sokan törekedtek Horatiust magyar nyelven megszólaltatni, hogy ezáltal maguk tanúljanak, s másokat taníthassanak. Székács is ezek közé állott s 1872-­től kezdve a Főv. Lapokban, az Athenaeumban és a Kisf.-Társ. Évlapjaiban tesz közzé egyes szemelvényeket. Kéziratai között ott van az ódák négy könyve, a Carmen Saeculare és az Epodosok egytől-egyig. Bevezetésűl írt egy értekezést Horatius élete és művei, kapcsolatban kora történelmével. Ez után következik a fordítás jellemzése, azon elvek kifejtése, melyeket a fordításnál követett. Azon volt, hogy fordításában

1. Azt mondja, amit Horatius mond. Ebben segítették a Horatius-magyarázók s felsorolja azokat, a kiknek műveit használta.
2. Úgy mondja, amint Horatius mondja, azaz Székács arra törekedett, hogy az a sajátság, melylyel magát Horatius kifejezi, a fordításban is érezhető, vagy legalább sejthető legyen.

PI. II. k. I. óda 15-16 sor.

Cui laurus acternos honores
Dalmatico peperit triumpho.
Virág: A dalmatán nyert győzedelmed
Szerze tenéked örök borostyánt.
Barna: . . . . . . kinek babérid
Tiszteletet s örök hírt szereztek.
Székács : Mint a kinek dalmát triumphphal
Szerze örök nevet a borostyán.
Itt Virág kijavítja Horatiust, mert tényleg nem a borostyán szerzé az örök nevet, hanem a győzelem. Barna a kifejezés sajátságát megtartja ugyan, de a "dalmatico triumpho"-t nem fordítja le.

1. Harmadik fordítási elve volt Székácsnak, hogy Horatíus versalakját megtartsa, - végre
2. a negyedik, melyet még a legnagyobb vigyázat mellett sem mindig tudott keresztül vinni, az, hogy ne vétsen nyelvünk geniusza ellen, hogy fordítása magyaros legyen. Ezt a feladatot, mely abban áll, hogy a forditó a latinos kifejezésre találjon és alkosson a saját nyelvében olyant, mely a mellett, hogy az eredetit híven visszaadja, a fordítási nyelv törvényével is megegyezzék, Székács találóan a fordítók kínpadjának mondja.

Székács ezen elveihez mindenütt híven ragaszkodik és lelkiismeretesen épen a legnehezebb helyeken figyel megtartásukra leginkább. Ilyen helyeken a maga-említette négy elv mellé egy ötödiket alkalmaz, a mások véleményének meghallgatását. Győry Vilmos, Fábián Gábor, Pajor István, Rochel Iván, Szász Károly, Toldy Ferenc, Zichy Antal voltak azok, a kikkel levélben, vagy élőszóval folytatott egy-egy vitás helyvagy kifejezésről s fordításai mutatják, hogy ezeknek a helyes nézetét szívesen elfogadta és alkalmazta.

Mikor már csaknem bevégezte Székács az ódák fordítását, akkor jelent meg Barna Ferdinánd munkája 1875-ben. Székács dicsérettel, elismeréssel nyilatkozott róla, de a maga Fordítását most már nem adta ki.

A Horatius-fordítás zárköve Székács költői munkásságának. Először Horatius és Berzsenyi hatása alatt és saját ifjú lelkesedésétől indítva ódákat ír, melyekben szép költői tehetséget mutat, de néha fiatal hevétől elragadva, túlságba csap, dagályos lesz.

Később érettebb elmével, élesebb körültekintéssel, jobban meglátja az élet árnyoldalait is, nemcsak a nemesért lelkesedik, hanem a fonák, aljas dolgokon boszankodik is, satiricus lesz, de satiráinak, epigrammáinak nem az a célja, hogy kíméletlen, maró gúnynyal sújtsa a megtévelyedett embereket, hanem az, hogy a jó útra térítse őket, első sorban tanítani akar, ezért ír népies költeményeket, ezért lesznek eleinte csípős epigrammái, később mindinkább valóságos gnómákká.

Egyházi költészetének termékei minél egyszerűbbek, annál szebbek, mert ódáiban, magasztos imáiban és énekeiben, mint minden kortársáéban is előtérbe nyomulnak a világi költészet elemei s ez által elvesztik azt a kenetességet, mely régi egyházi költészetünket jellemzi s a világitól szorosan megkülönbözteti.

Műfordításaiban szembeötlő haladást mutat. Soproni deákkorából való kisérleteiben még csak a gondolatmenetet tartja meg; a kidolgozásban, az alakban az ő egyénisége is előtérbe nyomul.

A szerb dalokat, mind a két nyelvet alaposan ismervén, hívebben adta vissza. Egyházi költeményeket német eredetiek után inkább átdolgozott, mint fordított.

A görög anthologia és Terentius vígjátékainak a fordításakor már tisztában van a műfordító feladatával, de azért a nehezebb helyeken néha még könnyen segít magán azzal, hogy az értelmet kissé szabadabban fejezi ki; végre Horatiusnál már lelkiismeretes pontossággal ügyel az igazi műfordítás minden szabályára, minden igyekezete oda irányul, hogy a hamisítatlan Horatiust szólaltassa meg magyar nyelven.