Hozzászólás a cikkhez

„Elő­ször sírsz. / Az­után át­ko­zódsz. / Az­tán imád­ko­zol. / Az­tán meg­fe­szí­ted / Kö­röm­sza­kad­tig ma­ra­dék-erőd. / Akarsz, ege­t­ost­rom­ló aka­rat­tal – / S a le­he­tet­len­ség ko­nok fa­lán / Zú­zod vé­res­re ko­po­nyád. / Az­után el­alélsz. / S ha új­ra esz­mélsz, min­dent új­ra kez­desz. / Utol­já­ra is tom­pa ká­bu­lat­tal, / Szó­ta­la­nul, gon­do­lat­ta­la­nul / Mon­dod ma­gad­nak: mind­egy, mind­hi­á­ba: / A bűn, a be­teg­ség, a nyo­mo­rú­ság, / A min­den­na­pi ször­nyű szür­ke­ség / Töm­lö­cé­ből nin­csen, nin­csen me­nek­vés!”

Is­me­rő­sek a vers gon­do­la­tai. Aka­runk va­la­mit, amit gör­csö­sen igyek­szünk meg­va­ló­sí­ta­ni, de nem jön­nek a várt ered­mé­nyek. Mó­do­sul­na az el­kép­ze­lés, az út­irány, de nem ve­szünk tu­do­mást ró­la. Más­hol len­ne a he­lyünk, de ra­gasz­ko­dunk ma­gunk ál­tal vá­lasz­tott sze­re­pünk­höz. A ku­dar­cok, fáj­dal­mak és si­ker­te­len­sé­gek lát­tán pe­dig vá­das­ko­dunk, és a kö­rül­mé­nye­ket, a má­sik em­bert vagy épp Is­tent okol­juk, vagy re­zig­ná­ci­ó­ba vo­nu­lunk, és a „min­den mind­egy” ál­la­pot­ban nin­cse­nek már ál­ma­ink.

A ta­vasz az éle­tet hir­de­ti. A nap­su­gár me­le­ge si­mo­gat­ja az ar­co­kat, a gyü­mölcs­fák vi­rág­ba bo­rul­nak, a szín­pom­pás vi­rá­gok il­la­ta el­bó­dít, a ma­da­rak csi­vi­tel­nek és a ter­mé­szet har­sog­ja a ma­ga nyel­vén: Va­la­ki gon­dos­ko­dik a vi­lág­ról! Va­la­ki­nek ke­zé­ben van az élet, és irá­nyít­ja a fo­lyá­sát!

Va­la­ki elénk ád zord és ter­mé­ket­len idő­sza­ko­kat, és meg­érez­te­ti ve­lünk a csa­ló­dá­sok fáj­dal­mát, a sze­re­tet­len­ség hi­de­gét, a lé­lek­te­len­ség nyo­masz­tó vol­tát, a kí­sér­té­sek nagy­sá­gát, erőnk és aka­ra­tunk vé­ges­sé­gét. Va­la­ki elénk ád zord és ter­mé­ket­len idő­sza­ko­kat, hogy meg­sejt­hes­sük, ezek­re is szük­sé­günk van, ezek mély­sé­gé­ben és ter­mé­ket­len­sé­gé­ben for­má­ló­dunk, fel­is­me­ré­sek­re ju­tunk, élet­irá­nyo­kat kény­sze­rü­lünk el­fo­gad­ni vagy meg­vál­toz­tat­ni.

Va­la­ki elénk ád na­pos és ter­mő idő­sza­ko­kat is, és meg­érez­te­ti ve­lünk a má­sik em­ber sze­re­te­té­nek me­le­gét, a ter­ve­zés örö­mét, a ne­héz­sé­gek meg­küz­dé­sé­nek ízét, az aka­rat len­dül­tét, a tet­tek ere­jét, a nem várt ér­zés gaz­dag­sá­gát. Va­la­ki elénk ád na­pos és ter­mő idő­sza­ko­kat, hogy meg­sejt­hes­sük, ré­szünk van sze­re­te­té­nek ára­dá­sá­ban, te­rem­tő és fenn­tar­tó mun­ká­já­nak fo­lyá­sá­ban, va­la­mint van­nak cso­dák, ame­lyek ma­guk­tól meg­nyíl­nak előt­tünk, de nyi­tot­tá kell vál­nunk re­á­juk, hogy gaz­dag­sá­guk és szép­sé­gük el tud­juk fo­gad­ni.

Min­den ke­gye­lem. Lá­zas te­vé­keny­ség­gel, gör­csös aka­rás­sal nem te­remt­he­tünk ta­vaszt, de épp­úgy nem aka­dá­lyoz­hat­juk meg ér­ke­zé­sét sem. Va­la­ki tud­ja, mi­kor van ide­je éle­tünk­ben a ta­vasz­nak, és mi­kor van ide­je a tél­nek. Va­la­ki­nek há­la­telt szív­vel tar­to­zunk zord és bo­rús idő­sza­ko­kért és nap­su­ga­ras cso­dá­kért.

„S ak­kor – ma­gá­tól – meg­nyí­lik az ég, / Mely nem tá­rult ki átok­ra, imá­ra, / Erő, aka­rat, két­ség­be­esés, / Bűn­bá­nat – hasz­ta­la­nul ost­ro­mol­ták. / Ak­kor meg­nyí­lik ma­gá­tól az ég, / S egy pi­ci csil­lag sé­tál szem­be vé­led, / S olyan kö­zel jön, szé­pen mo­so­lyog­va, / Hogy azt hi­szed: a te­nye­red­be hull. // Ak­kor – ma­gá­tól – szű­nik a vi­har, / Ak­kor – ma­gá­tól – min­den el­csi­tul, / Ak­kor – ma­gá­tól – éled a re­mény. / Álom­fá­id­nak min­den arany­ágán / Csak úgy ma­gá­tól – friss gyü­mölcs te­rem. // Ez a ma­gá­tól: ez a Ke­gye­lem.” (Re­mé­nyik Sán­dor)

Soly­már Mó­ni­ka

::Nyomtatható változat::