Hozzászólás a cikkhez

Ma­da­rat tol­lá­ról, em­bert ba­rát­já­ról – tart­ja a köz­mon­dás. Ugyan­olyan ta­lá­ló azon­ban, ha ki­egé­szít­jük: em­bert a nyel­vé­ről, a be­szé­dé­ről is meg le­het is­mer­ni. Nyel­ve­ket tu­dó, jó fü­lű em­ber rög­tön ész­re­ve­szi, hogy a ve­le szó­ba ele­gye­dő né­met Ba­jor­or­szág­ban lát­ta-e meg a nap­vi­lá­got vagy az Észa­ki-ten­ger part­ján, an­gol tár­sal­ko­dó­part­ne­re pe­dig ame­ri­kai-e vagy eset­leg skót.

Ne­künk, „kin­ti” ma­gya­rok­nak a táj­szó­lá­so­kon kí­vül van még egy nyel­vi meg­kü­lön­böz­te­té­sünk: arány­lag könnyen meg­ál­la­pít­juk egy­más­ról, ki mi­kor hagy­ta el Ma­gyar­or­szá­got vagy a Kár­pát-me­den­cét, mi­ó­ta él kül­föl­dön. Mert a nyelv élő, ele­ven va­la­mi, egy­re fej­lő­dik, vál­to­zik – ott­hon. Itt­hon azon­ban azt a ma­gyar szó­kin­cset hasz­nál­juk, ame­lyet an­nak ide­jén ott­hon­ról ma­gunk­kal hoz­tunk.

Így az­tán ha­za­lá­to­ga­tá­sok al­kal­má­val szám­ta­lan új ki­fe­je­zés­sel ta­lál­ko­zunk – nem csak új fo­gal­mak meg­je­lö­lé­sé­vel, mint pél­dá­ul a „szá­mí­tó­gép”, ha­nem ré­gi ki­fe­je­zé­sek újak­kal va­ló he­lyet­te­sí­té­sé­vel is: ré­geb­ben pél­dá­ul a be­te­get „ope­rál­ták”, ma­nap­ság „mű­tik”.

A sok új­don­ság kö­zött akad ilyen is, olyan is – sok meg­tet­szik, de van jó né­hány (szá­munk­ra) fur­csa és eről­te­tett. Ne­kem ked­venc sza­vam a „du­gu­lás­el­há­rí­tás”. (Va­jon a víz­ve­ze­ték-sze­re­lőt „du­gu­lás­el­há­rí­tó-mes­ter­nek” kel­le­ne szó­lí­ta­nom, és hív­ha­tom-e csőre­pe­dés ese­tén is?) Idő­seb­bik fi­unk ra­gasz­ko­dik a „csíp­men­tes pap­ri­ka” lel­ke­sí­tő meg­je­lö­lés­hez.

No de sö­pör­jünk a ma­gunk por­tá­ja előtt is: az ide­gen nyelv buz­gó el­sa­já­tí­tá­sa mel­lett itt­hon sem állt le tel­je­sen nyel­vünk „fej­lő­dé­se”. Nem be­szél­ve azok­ról a ha­zánk­fi­a­i­ról, akik alig fél­éves kin­ti tar­tóz­ko­dás után ké­nyes­ked­ve si­pog­ják: „Már el is fe­lej­tet­tem ma­gya­rul”, és ve­lünk is min­den­áron né­me­tül (vagy an­go­lul) akar­nak be­szél­ni, ami­nek hal­la­tá­ra Goe­the vagy Shakes­peare úgy fo­rog­hat ré­mül­té­ben a sír­já­ban, hogy bíz­vást el­me­het­ne ven­ti­lá­tor­nak az egyen­lí­tő­re.

Nem, mi hasz­nál­juk ma­gyar nyel­vün­ket – csak ép­pen „gaz­da­gít­juk” ide­gen sza­vak­kal. Lus­ta­ság­ból – mert ha­ma­rább jut eszünk­be az ide­gen ki­fe­je­zés – vagy szán­dé­ko­san, mert ta­lá­lóbb­nak tart­juk, mint ma­gyar meg­fe­le­lő­jét. Né­ha aka­rat­lan szó­já­ték, tré­fa is le­het eb­ből, akár­csak a feny­ves­ben ki­rán­du­ló kis­cser­kész „har­cos nad­rág­ja” (a gyan­ta né­me­tül Harz) – vagy a „ka­put csi­nált” el­tört tá­nyér („ka­putt ge­macht”) –, de va­ló­já­ban ve­szé­lyes já­ték, mert meg­szo­kás­sá vál­hat, és a vé­gén sem­mi­lyen nyel­ven nem tu­dunk tisz­tán be­szél­ni, csak ke­ver­ve.

Nem­ré­gen ott­hon vol­tam. Az au­tó­bu­szon csi­nos fi­a­tal pár ült mö­göt­tem. Az au­tó­busz hir­te­len be­ka­nya­ro­dott egy ut­cá­ba, és a so­főr kö­zöl­te ve­lünk, hogy út­épí­tés mi­att kény­te­len meg­vál­toz­tat­ni az út­irányt. És a bá­jos fi­a­tal lány ek­kor ki­nyi­tot­ta a szá­ját, és fenn­han­gon el­mond­ta a so­főrt, az édes­any­ját és a ro­kon­sá­gát minden­nek, ami csak eszé­be ju­tott.

Igaz, a dur­va, trá­gár nyelv ma egész vi­lá­gunk­ra jel­lem­ző. Van­nak írók is, akik sze­rint az őszin­te, iga­zi iro­da­lom is eb­ből áll. És még­is kár volt, hogy a kis­lányt er­ről „is­mer­tük meg”. Mert a dur­va be­széd va­ló­já­ban nem „őszin­te­sé­get”, „mo­dern­sé­get” je­lent, ha­nem lel­ki, szel­le­mi si­vár­sá­got, pri­mi­ti­vi­tást, ag­resszi­ót. „Nem az fer­tőz­te­ti meg az em­bert, ami a szá­jon be­megy, ha­nem ami ki­jön a száj­ból…” (Mt 15,11; Ká­ro­li-for­dí­tás)

Mi len­ne, ha tes­tünk tisz­tán tar­tá­sa, ar­cunk szé­pí­té­se mel­lett nyel­vünk tisz­to­ga­tá­sát is „mű­sor­ra tűz­nénk”? Kör­nye­ze­tünk biz­to­san meg­kö­szön­né!

– rk –

::Nyomtatható változat::