Hozzászólás a cikkhez

Ke­resz­tyén gyü­le­ke­zet, test­vé­re­im a Jé­zus­ban!

Mi­kor ezt a cso­da­szép ka­rá­cso­nyi éne­ket („Krisztus Urunknak áldott születésén…”) éne­kel­tük, me­lyet a há­rom­száz esz­ten­dő­vel is ré­geb­ben élt Péc­seli Ki­rály Im­re ko­má­ro­mi, majd ér­sek­új­vá­ri pré­di­ká­tor so­kat szen­ve­dő ma­gya­rok vi­gasz­ta­lá­sá­ra írt, bi­zo­nyá­ra ha­za­száll­tak gon­do­la­ta­i­tok kis ma­gyar fal­vak fe­lé, fe­hér fa­lú re­for­má­tus vagy evan­gé­li­kus temp­lo­mok fe­lé, és esze­tek­be ju­tot­tak azok a ka­rá­cso­nyi ün­ne­pek, ami­kor ott­hon éne­kel­té­tek eze­ket az éne­ke­ket. Ak­kor is min­dig meg­telt szí­ve­tek bé­kes­ség­gel és öröm­mel, mint ahogy itt is, eb­ben a so­kak szá­má­ra ide­gen és szo­kat­lan vi­lág­ban is bé­kes­ség töl­ti el az em­ber szí­vét, mi­kor eze­ket a drá­ga zsol­tá­ro­kat hall­ja. Va­ló­ban nagy do­log az, hogy el­csen­de­sed­he­tünk, anya­nyel­vün­kön éne­kel­he­tünk és hall­hat­juk Is­ten ka­rá­cso­nyi evan­gé­li­u­mát itt is, mi­kor tá­vol ke­rül­tünk fal­va­ink­tól, ott­ho­na­ink­tól: va­la­mit meg­sej­tünk ez ál­tal a tény ál­tal, hogy itt össze­jö­he­tünk, Is­ten vi­lág fe­let­ti min­den­ha­tó­sá­gá­ból és ke­gyel­mé­ből. Lám, Is­ten az ő sze­re­te­tét, vi­gasz­ta­ló és bá­to­rí­tó Igé­jét el­kül­di utá­nunk, bár­mennyi­re sok ezer ki­lo­mé­ter vá­laszt is el ben­nün­ket meg­szo­kott temp­lo­munk­tól. Az ő egy­há­za, az ő ek­lé­zsi­á­ja nem szo­rít­ha­tó ha­tá­rok kö­zé, ha­nem el­ter­jed a föld leg­utol­só zu­gá­ig is.

Ha meg­fi­gyel­té­tek a leg­utol­já­ra el­zen­gett ének­ver­set, ak­kor azt ve­het­té­tek ész­re, hogy az így fe­je­ző­dik be: le­gyen vi­dám­ság! Egé­szen szo­kat­lan be­fe­je­zés ez, hogy egy imád­ság­nak is be­il­lő ének­vers így fe­je­ződ­jék be, hogy ben­ne azt kér­jük: le­gyen vi­dám­ság! Azon­ban mind­járt meg­nyí­lik an­nak a tit­ka, ha meg­pró­bál­juk ki­bo­goz­ni, mi­ért ír­ta ezt a ka­rá­cso­nyi éne­ket író­ja.

Több mint há­rom­száz esz­ten­dőt kell vissza­men­nünk a múlt­ba. Ne­héz idők jár­tak ak­kor a ma­gyar­ság fe­lett, mint az­óta szám­ta­lan­szor. Sú­lyos há­bo­rúk pusz­tí­tot­ták or­szá­gun­kat, en­nek kö­vet­kez­té­ben éh­ség, szen­ve­dés, nyo­mo­rú­ság tet­te ne­héz­zé ele­ink éle­tét. Kü­lö­nö­sen ne­héz volt ab­ban az idő­ben re­for­má­tus és evan­gé­li­kus ma­gyar­nak len­ni oda­ha­za: sok­szor ül­dö­zés, szen­ve­dés várt azok­ra, akik az Is­ten igé­je mel­lett hű­sé­ge­sen ki­áll­tak. Egész Eu­ró­pá­ban nem né­zett sen­ki sem szá­na­koz­va a ma­gyar­ra – egyet­len egy ki­vé­tel volt csu­pán. Egy messzi or­szág ki­rá­lya, an­nak az or­szág­nak fenn­költ szí­vű ve­ze­tő­je, amely­ben most va­gyunk. II. Gusz­táv Adolf­nak hív­ták ezt a svéd ki­rályt, só­go­ra volt a mi Beth­len Gá­bo­runk­nak: egye­dül az ő szí­ve ér­zett rész­vé­tet a tá­vo­li ma­gyar evan­gé­li­kus és re­for­má­tus hit­test­vé­re­kért, de a töb­bi ma­gya­ro­kért is: a ma­gyar­ság jó­lé­té­ért és sza­bad­sá­gá­ért, és nem saj­nál­ta ezért ké­nyel­mes pa­lo­tá­ját, nyu­godt éle­tét el­hagy­ni, ha­nem küz­de­lem­be in­dult, sőt éle­tét is ál­doz­ta esz­mé­nye­i­ért: a zsar­nok­ság­tól va­ló sza­bad­sá­gért és az evan­gé­li­um ügyé­ért.

Ami­kor ilyen el­ha­gyott, ilyen ma­gá­ra ma­radt volt a ma­gyar, Péc­seli Ki­rály Im­re tisz­te­le­tes úr még­is tu­dott örül­ni. Volt va­la­mi, ami eb­ben a sö­tét éj­sza­ká­ban is bol­dog­ság­gal töl­töt­te el a lel­két, úgy, hogy az egy-egy ének­ben vi­rág­zott ki: egy zsol­tár­ban, amely így fe­je­ző­dik be: Tá­voz­zék tő­lünk bűn és szo­mo­rú­ság: le­gyen vi­dám­ság!

Mit lá­tott meg Péc­seli tisz­te­le­tes uram ab­ban a ke­ser­ves vi­lág­ban, ami­nek így örül­ni tu­dott? Bi­zo­nyá­ra nem kell so­kat ta­lál­gat­nunk, hi­szen egész éne­ke er­ről szó­lott: azt, hogy ka­rá­csony van, meg­szü­le­tett a Jé­zus!

És en­nek kell annyi­ra örül­ni? – kér­dez­het­né most min­den­ki. Nem csak a ko­má­ro­mi tisz­te­le­tes ör­ven­de­zett en­nek há­rom­száz éve, ha­nem an­nak előt­te sok-sok száz esz­ten­dő­vel egy má­sik em­ber is: Já­nos apos­tol­nak hív­ták. Ő ír­ta le ab­ban a szent igé­ben, ame­lyet fel­ol­vas­tam az imént nék­tek: Jé­zus­ról azért írok nék­tek, hogy örö­mö­tök tel­jes le­gyen! Azért írok nek­tek, ti ma­gya­rok, akik ezer­ki­lenc­száz esz­ten­dő­vel ké­sőbb ol­vas­sá­tok ezt az igét, ha­zá­tok­tól tá­vol, a messzi Svéd­or­szág­ban, hogy iga­zán tud­ja­tok örül­ni! Örül­ni an­nak, hogy van va­la­ki, aki eb­ben a ne­héz élet­ben ki­mond­ha­tat­la­nul sze­ret mind­annyi­un­kat, és ezt a sze­re­te­tét nem csu­pán sza­vak­kal erő­sí­tet­te, ha­nem éret­tünk oda­ad­ta e vi­lág­ra egyet­len Fi­át. Van­nak köz­te­tek olya­nok, akik­nek gyer­me­ke­ik van­nak, és azo­kat a vi­lág min­den kin­csé­ért sem hagy­ták vol­na ott­hon, nagy­szü­lők­nél, ro­ko­nok­nál, ha­nem ma­guk­kal hoz­ták őket, mert nem tud­tak vol­na tő­lük el­vál­ni, mert fáj egy édes­apá­nak, egy anyá­nak, ha gyer­me­ké­től tá­vol kell len­ni. Nos, Is­ten sze­re­te­te irán­tunk ak­ko­ra, hogy még azt is meg­tet­te ér­tünk, hogy egyet­len Fi­át el­küld­te eb­be a go­nosz vi­lág­ba, hagy­ta, hogy az em­be­rek meg­csú­fol­ják, meg­gya­láz­zák és meg­öl­jék: mind­ezt azért, hogy ne csu­pán sza­vak­kal erő­sít­se, ha­nem tet­tel, vi­lág­ra­szó­ló jel­lel bi­zo­nyít­sa: em­be­rek, ennyi­re sze­ret­lek ben­ne­te­ket!

Ez a ka­rá­cso­nyi evan­gé­li­um üze­ne­te: az Is­ten sze­ret ben­nün­ket! E nél­kül a ka­rá­cso­nyi öröm­hír nél­kül szo­mo­rú len­ne az éle­tünk. De így, bár­mi­lyen hely­zet­ben is va­gyunk, ha az egész vi­lág el­le­nünk for­dul is, ha min­den­ki el­len­sé­günk len­ne is, ha szo­mo­rú­ság és nyo­mo­rú­ság ven­ne csu­pán kö­rül, eb­ben a leg­szo­mo­rúbb ál­la­pot­ban is len­ne egy fé­nyes re­mény­su­gár: az, hogy az Is­ten sze­ret! Lám, el­küld­te ér­tem Jé­zust e vi­lág­ba, nem saj­nál­ta őt, a szen­tet, ér­tem! Is­ten sze­ret: eb­ben bíz­ha­tom. Nem ha­rag­szik rám, pe­dig de meg­ér­de­mel­ném! Mennyi bűnt kö­ve­tek el őel­le­ne, és ő en­nek el­le­né­re sem ha­rag­szik, ha­nem sze­ret. Meg­bo­csát­ja a bű­nö­ket ott az Úr asz­ta­lá­nál, az úr­va­cso­rá­ban, hogy ne­kem könnyű lel­ki­is­me­re­tem le­gyen, hogy ne ret­teg­jek: jaj, mi lesz, ha egy­szer Is­ten meg­elé­gel min­dent, ha­nem tud­jak bé­kes­ség­ben, gond­ta­la­nul ör­ven­dez­ni! Ez a ka­rá­csony üze­ne­te: Is­ten sze­ret. Ör­vend­jünk ezen, vi­gyük ezt ha­za ma­gunk­kal min­den­na­pi mun­kánk kö­zé, és ha csüg­ge­dünk, a ne­héz­sé­gek mi­att szo­mo­rú­ak va­gyunk, vi­gasz­tal­ni fog: Is­ten adott ka­rá­csonyt, be­bi­zo­nyí­tot­ta, hogy sze­ret!

A ka­rá­csony azon­ban nem­csak örö­met sze­rez, ha­nem szent igénk sze­rint kö­zös­sé­get is te­remt. Azt ol­vas­tuk: „Amit hal­lot­tunk és lát­tunk, hir­det­jük nék­tek, hogy nék­tek is kö­zös­sé­ge­tek le­gyen ve­lünk, és pe­dig a mi kö­zös­sé­günk az Atyá­val és az Ő Fi­á­val, a Jé­zus Krisz­tus­sal.”

Kö­zös­ség: ez más­kép­pen azt je­len­ti, hogy az em­be­rek bé­kes­ség­ben és sze­re­tet­ben él­nek egy­más­sal. Ó, mi­lyen rég­óta vá­gyik er­re az em­be­ri­ség! Mennyi­en töp­reng­tek azon, mi­kép­pen va­ló­sít­ha­tó az meg, hogy min­den em­ber­nek le­gyen bé­kes­sé­ge, sza­bad­sá­ga, de le­gyen meg a min­den­na­pi ke­nye­re, hogy az éle­tet ne nyűg­nek érez­ze, ha­nem öröm­nek. Hány és hány új el­gon­do­lás szü­le­tett meg új­ra és új­ra, amely ezt meg akar­ta va­ló­sí­ta­ni: és mi lett az ered­mény? Há­bo­rúk, éh­ín­sé­gek, szen­ve­dé­sek. De az az ér­de­kes, hogy mi em­be­rek, nem aka­runk ta­nul­ni! Mi­kor egyik esz­me cső­döt mon­dott, min­dig újabb el­gon­do­lá­sok után fu­tunk, és nem vesszük ész­re, hogy Is­ten meg­mon­dot­ta: más mó­don nincs iga­zi kö­zös­ség em­ber és em­ber kö­zött, csak a Jé­zus Krisz­tus ál­tal. Akik – tud­ni­il­lik – a Jé­zust sze­re­tik, azok ezt más­kép­pen nem tud­ják meg­ten­ni, csak­is ha em­ber­tár­sa­i­kat is sze­re­tik. Az az em­ber ugyan­is, aki ör­ven­dez­ni tud azon, amit a ka­rá­csony hir­det: hogy az Is­ten sze­ret, az Is­ten­nek há­lás akar len­ni jó­sá­gá­ért. Is­ten meg azt mond­ja: úgy le­hetsz há­lás ne­kem, ha sze­re­ted, se­gí­ted em­ber­tár­sa­i­dat! Ha sok ilyen Is­ten iránt há­lás em­ber van, ak­kor egy­szer­re meg­vál­to­zik a vi­lág: az em­be­rek mind­in­kább meg­be­csü­lik egy­mást, mind na­gyobb bé­kes­ség­ben, sőt sze­re­tet­ben él­nek, és így jön lét­re a kö­zös­ség az em­be­rek kö­zött. Így hoz­za lét­re a ka­rá­cso­nyi öröm­üze­net. Aka­rod, hogy ilyen le­gyen ez a be­teg vi­lág? Légy azon, hogy ma­gad és sze­ret­te­id ilyen Is­ten iránt há­lás em­be­rek le­gye­nek; mi­nél több ilyen em­ber lesz, an­nál in­kább gyó­gyul a vi­lág!

Bi­zo­nyá­ra el­gon­dol­koz­ta­tok azon, hogy mi az oka, hogy a své­dek na­gyobb bé­kes­ség­ben, egy­más meg­be­csü­lé­sé­ben él­nek, mint mi oda­ha­za, és en­nek kö­vet­kez­té­ben na­gyobb is itt a jó­lét. Nem egy­sze­rű en­nek a meg­fej­té­se, de el­áru­lom a tit­kot: ezek­nek a mi­ben­nün­ket nem­csak há­rom­száz esz­ten­dő­vel ez­előtt, ha­nem most is annyit se­gí­tő své­dek­nek ősei mind Is­tent na­gyon sze­re­tő, ka­rá­cso­nyi evan­gé­li­um­nak ör­ven­dő em­be­rek vol­tak: ezért tud­tak idá­ig el­jut­ni. Mert Is­ten be­szé­de min­de­nütt gyü­möl­csöt te­rem: itt is az tör­tént.

Lám, mennyi aján­dé­kot nyújt Is­ten a ka­rá­cso­nyi evan­gé­li­um ál­tal: örö­möt, bé­kes­sé­get, iga­zi sze­re­te­tet, meg­bo­csá­tást min­den bű­ne­ink­re. Ezért mél­tó, hogy mi is úgy te­gyünk, mint Já­nos tett. A fel­ol­va­sott szent igé­ben azt ír­ja: „hir­det­jük nék­tek…” Igen, ez a mi fel­ada­tunk most: nem csak meg­tar­ta­ni, ha­nem to­vább­ad­ni, kü­lö­nö­sen gyer­me­ke­ink­nek, sőt své­dek­nek is azt a jót, amit kap­tunk: a ka­rá­cso­nyi örö­möt.

Így lesz iga­zi, bol­dog ka­rá­cso­nyunk! Ámen.

Pósfay György igehirdetése 1Jn 1,1–4 és Péc­seli Ki­rály Im­re „Krisz­tus Urunk­nak ál­dott szü­le­té­sén…” kez­de­tű éne­ke alap­ján. El­hang­zott a svéd­országi, värm­lan­di Bratt­forsban 1947. december 21-én, advent 4. va­sár­napján.

::Nyomtatható változat::