Úti­tár­sunk, a Bib­lia

Hozzászólás a cikkhez

Ne té­vesszen meg ben­nün­ket, hogy Ma­la­ki­ás köny­ve az Ótes­ta­men­tum leg­vé­gén áll, mint­ha szer­ző­je az utol­só pró­fé­ta len­ne. Szer­zőnk va­ló­szí­nű­leg a Kr. e. 5. szá­zad­ban dol­go­zott, Ezs­drás és Ne­hé­mi­ás kor­tár­sa le­he­tett. Zsi­dó írás­ma­gya­rá­zók ta­lán ezért is gon­dol­ták, hogy a Ma­la­ki­ás név mö­gött Ezs­drást kell gya­ní­ta­nunk. Mert a pró­fé­ta ne­ve ezt je­len­ti: „az én kö­ve­tem”. Az Ótes­ta­men­tum gö­rög for­dí­tá­sa így tol­dot­ta meg a me­lek („kö­vet”) szót, és lett be­lő­le „Is­ten kö­ve­te”.

Pa­pi em­ber ír­hat­ta a köny­vet, aki is­me­ri a pa­po­kat és a lé­vi­tá­kat, akit igen za­var­nak a temp­lo­mi is­ten­tisz­te­le­te­ken tör­té­nő sza­bály­ta­lan­sá­gok, a temp­lo­mi aján­dé­kok­kal va­ló vissza­élé­sek, a tisz­tá­ta­lan, hit­vány ál­do­za­tok. Fáj­lal­ja, hogy a pa­pok el­ha­nya­gol­ják a nép pász­to­ro­lá­sát. Fi­gyel­mez­te­ti őket: ne csal­ja­nak, és ne ta­nít­sa­nak ha­mi­san. Em­lé­kez­te­ti őket leg­ele­mibb és leg­fon­to­sabb ren­del­te­té­sük­re: „…a pap aj­kai őr­zik az Is­ten is­me­re­tét, és ta­ní­tást vár­nak szá­já­ból, hi­szen a Se­re­gek Urá­nak kö­ve­te ő!” (2,7) A pró­fé­ta ugyan­ak­kor a tár­sa­dal­mi ba­jok fö­lött sem hunyt sze­met. Kü­lö­nö­sen erő­tel­je­sen ítél­te el a há­zas­tár­si hűt­len­sé­get és vá­lást, akár­csak a za­va­ros idők­ben el­sza­po­ro­dott va­rázs­ló­kat. A töb­bi pró­fé­tá­hoz ha­son­ló­an ő sem hall­gat­hat­ja el azt a sok szé­gyent, ame­lyet a nép von ma­gá­ra ha­mis es­kü­vés­sel, nap­szá­mo­sok, öz­ve­gyek és ár­vák meg­zsa­ro­lá­sá­val. Fel­emel­te sza­vát az el­ha­ra­pó­dzott ide­gen­el­le­nes­ség­gel szem­ben, amely va­ló­szí­nű­leg a dél­ről egy­re gyak­rab­ban be­ván­dor­ló edo­mi­ták el­len is irá­nyult.

Hat, Is­ten és né­pe kö­zöt­ti „pár­be­széd” kö­ré cso­por­to­sít­ja a mon­da­ni­va­ló­ját, a nép sza­va azon­ban in­kább egy lá­za­dó ka­masz het­ven­ke­dé­se­i­re em­lé­kez­tet: „Mi­ből lát­hat­juk, hogy sze­retsz min­ket?” Is­ten pa­na­szát, hogy meg­ve­tik a ne­vét, az­zal há­rít­ják el, hogy „mi­vel ve­tet­tük meg ne­ve­det?”, és így to­vább. Egyen­lőt­len és tisz­te­let­len pár­be­széd ez, amely­re a pró­fé­ta csak „fe­nye­ge­tő jö­ven­dö­lés­sel” vá­la­szol­hat (1,1). Ami­kor ugyan­is Is­ten né­pe irán­ti sze­re­te­té­ről vi­tat­koz­nak, Is­ten vi­lá­go­san utal ar­ra, hogy nem vér sze­rint vagy szár­ma­zá­si jo­gok men­tén gya­ko­rol­ja a sze­re­te­tét. Ő eb­ben is ön­ál­ló­an dönt, ahogy a test­vér­pá­ron, Ézsa­un és Já­kó­bon meg­mu­tat­ta: „Já­kó­bot sze­ret­tem, Ézsaut pe­dig gyű­löl­tem…” (1,2)

Ez kész­tet­te Pál apos­tolt is ar­ra, hogy hang­sú­lyoz­za Is­ten min­den nép irán­ti ir­gal­mát. Ró­mai le­ve­lé­ben ki­fej­tet­te, hogy „nem tar­toz­nak mind Iz­rá­el­hez, akik Iz­rá­el­től szár­maz­nak… Vagy­is nem a tes­ti szár­ma­zás sze­rin­ti utó­dok az Is­ten gyer­me­kei (…), hogy az Is­ten­nek ki­vá­lasz­tá­son ala­pu­ló el­ha­tá­ro­zá­sa ér­vé­nye­sül­jön… úgy, aho­gyan meg van ír­va: Já­kó­bot sze­ret­tem, Ézsaut pe­dig gyű­löl­tem.” (Róm 9,6–13) Is­ten az ő ke­gyel­mé­ben sza­bad, s nem en­ge­di ma­gát meg­kö­töz­ni sem a mi em­be­ri tel­je­sít­mé­nye­ink­kel, sem el­vá­rá­sa­ink­kal; ez köny­vünk egyik fon­tos üze­ne­te.

A 3. fe­je­zet el­ső ver­se sze­rint Is­ten el­kül­di kö­ve­tét, hogy jö­ve­te­le út­ját egyen­ges­se. Ez a „Ma­la­ki­ás”, ez a kö­vet hi­va­tott ar­ra, hogy a ha­ma­ro­san el­jö­vő Úr­ra irá­nyít­sa a nép te­kin­te­tét. Az út­ké­szí­tés, ame­lyet a ré­gi pró­fé­ták kö­zül Ézsa­i­ás is jö­ven­dölt, itt új­ra idő­sze­rű­vé vá­lik. De igen ne­héz len­ne a kö­ve­tet és út­ké­szí­té­sét va­la­ki­vel is azo­no­sí­ta­ni. Er­re néz­ve sok-sok ta­lál­ga­tás lá­tott már nap­vi­lá­got. Nagy se­gít­ség eb­ben az evan­gé­li­u­mok­ból is­mert Ke­resz­te­lő Já­nos alak­ja, aki­re Ézs 40,3-at al­kal­maz­ták az evan­gé­lis­ták: „Mert ő volt az, aki­ről Ézsa­i­ás így pró­fé­tált: Ki­ál­tó hang­ja szól a pusz­tá­ban: Ké­szít­sé­tek az Úr út­ját …” (Mt 3,3) Márk pe­dig egy pil­la­nat­ra sem ta­lál­gat, hogy ki­ről van itt szó, ami­kor evan­gé­li­u­mát ez­zel a fél­re­ért­he­tet­len mon­dat­tal kez­di: „Jé­zus Krisz­tus, az Is­ten Fia evan­gé­li­u­má­nak kez­de­te, amint meg van ír­va Ézsa­i­ás pró­fé­ta köny­vé­ben: Íme el­kül­döm előt­ted kö­ve­te­met (…) Ké­szít­sé­tek az Úr út­ját, te­gyé­tek egye­nes­sé ös­vé­nye­it!” (Mk 1,1–3) S utá­na Ke­resz­te­lő mun­ká­ját ír­ja le.

Az üze­net vi­lá­gos: Ke­resz­te­lő az út­ké­szí­tő­je az Úr­nak, aki nem más, mint a ná­zá­re­ti Jé­zus. S ami­kor a be­bör­tön­zött Ke­resz­te­lő­nek két­sé­gei tá­mad­nak, hogy iga­zán Jé­zus-e az, aki­nek ő, a pró­fé­tai uta­sí­tás­nak meg­fe­le­lő­en, az út­ját ké­szí­tet­te, ak­kor Jé­zus meg­nyug­tat­ja nem­csak Já­nost, de a gya­nak­vó zsi­dó­kat is: „Ő az, aki­ről meg van ír­va: íme, én el­kül­döm kö­ve­te­met, aki el­ké­szí­ti előt­ted az utat, bi­zony mon­dom nék­tek: nem tá­madt asszony­tól szü­le­tet­tek kö­zött na­gyobb Ke­resz­te­lő Já­nos­nál.” (Mt 11,10–11)

Ma­la­ki­ás köny­ve ajánl még egy to­váb­bi azo­no­sí­tást: „az Úr kö­zel­gő nagy és fé­lel­me­tes nap­ja előtt” Is­ten azt ígé­ri, hogy „én pe­dig el­kül­döm hoz­zá­tok Il­lés pró­fé­tát” (3,23). Il­lés­ről azt köz­lik az Írá­sok, hogy Is­ten a menny­be ra­gad­ta el, s Iz­ra­el né­pe szen­tül meg volt győ­ződ­ve afe­lől, hogy egy­szer új­ra meg­je­le­nik a föl­dön. Ami­kor pe­dig Jé­zus há­rom ta­nít­vá­nyá­val a meg­di­cső­ü­lés he­gyén járt, ne­kik is meg­je­lent Il­lés, Mó­zes­sel együtt. Az ámu­ló ta­nít­vá­nyok kér­dé­sé­re – mi­ért kell előbb Il­lés­nek el­jön­nie? – Jé­zus fe­le­le­te vi­lá­gos: ő is Ke­resz­te­lő Já­nos­ra gon­dol, hi­szen „Il­lés már el is jött, és azt tet­ték ve­le, amit akar­tak, aho­gyan meg van ír­va ró­la” – mond­ja (Mk 9,2-13). Bi­zony, Já­nos­sal go­no­szul bán­tak el, pe­dig ő volt Jé­zus Krisz­tus Ma­la­ki­ás ál­tal is meg­jö­ven­dölt út­ké­szí­tő­je.

S bár a pró­fé­ta köny­ve az Ótes­ta­men­tum utol­só he­lyén áll, ép­pen ez­zel ver hi­dat az Ó- és Új­tes­ta­men­tum kö­zött. Meg­hir­de­ti ne­künk azt, akit mi Meg­vál­tó­ként és a vi­lág Üd­vö­zí­tő­je­ként tisz­te­lünk.

Gé­mes Ist­ván

::Nyomtatható változat::