Hozzászólás a cikkhez

„Bol­do­gok, akik sír­nak, mert ők megvi­gasz­tal­tat­nak.” Mt 5,4

Ne­vess, és ne­vet ve­led az egész vi­lág, sírj, és egye­dül sírsz – tart­ja egy ré­gi an­gol szó­lás. A mon­dat el­ső fe­lé­ről ír­tak már köny­vet, sze­rez­tek dalt, és ha kí­ván­csi vagy rá, a Go­og­le-ból meg­tud­ha­tod, hogy több mint 56 mil­li­ó­nyi ol­da­lon ta­lál­koz­hatsz ve­le. Az­az csak ta­lál­koz­hat­nál, ha vé­gig­né­zé­sük­höz ol­da­lan­ként csak 5 perc­cel szá­mol­va is nem épp 537 év­re vol­na szük­sé­ged. De ez csak a mon­dat el­ső fe­lé­re vo­nat­ko­zik. A sí­rás­ról és az egye­dül ma­ra­dás­ról már csak az ér­dek­lő­dők öt­ve­ned­ré­sze akar tud­ni, hírt ad­ni. Pe­dig iga­zán nem nagy do­log ki­kö­vet­kez­tet­ni az el­ső tag­mon­dat­ból a má­so­di­kat.

Kis élet­ta­pasz­ta­lat­tal min­den­ki tud­ja, hogy a ne­ve­tők kö­rül szi­get ala­kul a tö­meg­ben, a sí­rók osz­tály­ré­sze pe­dig az el­szi­ge­te­lő­dés. Utol­já­ra ta­lán a böl­cső­dé­ben gyűl­nek meg­ér­tés­sel ve­gyes kí­ván­csi­ság­gal a sí­ró gye­rek kö­ré tár­sai. Az ovi­sok már in­kább ki­csú­fol­ják egy­mást mi­at­ta, a jól­ne­velt is­ko­lá­sok­nak is ele­gük lesz egy idő után az ál­lan­dó­an szo­mor­ko­dók­ból, a fel­nőt­tek meg leg­in­kább az­zal fog­lal­ják el ma­gu­kat, hogy le­gyen ere­jük ak­kor is jó­ked­vű­nek lát­sza­ni, ami­kor a leg­rosszabb ked­vű­ek. Ta­lán ezért lett má­ra nép­be­teg­ség a de­presszió.

Nincs ez így jól. De ak­kor mi­ért csi­nál­juk? Mi­ért eről­tet­jük az egyi­ket, és szé­gyell­jük a má­si­kat? Mi­ért hagy­juk, hogy az egyik­kel kér­ked­ni le­hes­sen, a má­si­kat szé­gyell­ni kell­jen tár­sa­sá­gunk­ban és a tár­sa­dal­munk­ban? Az biz­tos nem igaz, hogy át­lag­ban 50 öröm­re jut egy szo­mo­rú­ság az éle­tünk­ben! És az­zal sem ma­gya­ráz­ha­tó (ami egyéb­ként igaz), hogy a jó­ked­vű em­ber nyi­tot­tabb, és több irány­ban tud egy­szer­re kap­cso­la­to­kat épí­te­ni, hasz­no­sabb le­het a kö­zös­ség­nek is. Ha ugyan­is nem hagy­juk egy­mást és ma­gun­kat ki­szo­mor­kod­ni, ak­kor az örö­münk sem lesz más, mint de­presszió, mint eről­kö­dés, mint fel­szí­nes­ség, har­sány­ság, ér­vé­nye­sü­lé­si esz­köz vagy lá­zas sem­mit­te­vés.

Jé­zus­nak kü­lö­nös gond­ja volt a szo­mor­ko­dók­ra, a sí­rók­ra. Sok­szor ment át szó nél­kül han­go­san ün­nep­lő, fon­tos­ko­dó, lát­ha­tó­an he­lyü­kön lé­vő em­be­rek tö­me­gén, de gyak­ran meg­állt egy-egy be­teg, ki­ta­szí­tott, sí­ró, te­he­tet­len em­ber előtt. Sza­vai nyo­mán pe­dig ezek rend­sze­rint bol­do­gab­bak let­tek, mint a töb­bi­ek ta­lán bár­mi­kor. So­ha nem küld­te el üres kéz­zel azo­kat, akik­nek volt ere­jük fel­ke­res­ni őt éle­tük nagy kér­dé­se­i­vel, de ő ma­ga ment oda azok­hoz, akik­nek már er­re sem fu­tot­ta ere­jük­ből. Mi­köz­ben a vi­lág – ahogy min­dig is – az erő­se­ké volt, ő a gyen­gé­ket, a leg­gyen­géb­be­ket ke­res­te fel, hogy a vi­lá­gon lé­te­ző leg­na­gyobb erő­vel aján­dé­koz­za meg őket. Olyan erő­vel, amely ren­det ad a vi­lág­nak, de a sí­ró­kat meg­vi­gasz­tal­ja. Ő ma­ga aján­dé­koz­za meg őket (akik­kel egyéb­ként már a ku­tya és az ovi­sok se na­gyon tö­rőd­nek) a rá­ta­lá­lás örö­mé­vel.

Ezért jó a sí­rók­nak.

Az írás teljes terjedelmében a Jel­ző­tűz – Tizenegy bátorító szó című kö­tetben (szerk.: Szabó Lajos, Luther Kiadó, 2007) jelent meg.

Bé­res Ta­más

::Nyomtatható változat::