Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Útitárs
- 2010
- 5
- Miért jó a síróknak?
Hozzászólás a cikkhez
Miért jó a síróknak?
„Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” Mt 5,4
Nevess, és nevet veled az egész világ, sírj, és egyedül sírsz – tartja egy régi angol szólás. A mondat első feléről írtak már könyvet, szereztek dalt, és ha kíváncsi vagy rá, a Google-ból megtudhatod, hogy több mint 56 milliónyi oldalon találkozhatsz vele. Azaz csak találkozhatnál, ha végignézésükhöz oldalanként csak 5 perccel számolva is nem épp 537 évre volna szükséged. De ez csak a mondat első felére vonatkozik. A sírásról és az egyedül maradásról már csak az érdeklődők ötvenedrésze akar tudni, hírt adni. Pedig igazán nem nagy dolog kikövetkeztetni az első tagmondatból a másodikat.
Kis élettapasztalattal mindenki tudja, hogy a nevetők körül sziget alakul a tömegben, a sírók osztályrésze pedig az elszigetelődés. Utoljára talán a bölcsődében gyűlnek megértéssel vegyes kíváncsisággal a síró gyerek köré társai. Az ovisok már inkább kicsúfolják egymást miatta, a jólnevelt iskolásoknak is elegük lesz egy idő után az állandóan szomorkodókból, a felnőttek meg leginkább azzal foglalják el magukat, hogy legyen erejük akkor is jókedvűnek látszani, amikor a legrosszabb kedvűek. Talán ezért lett mára népbetegség a depresszió.
Nincs ez így jól. De akkor miért csináljuk? Miért erőltetjük az egyiket, és szégyelljük a másikat? Miért hagyjuk, hogy az egyikkel kérkedni lehessen, a másikat szégyellni kelljen társaságunkban és a társadalmunkban? Az biztos nem igaz, hogy átlagban 50 örömre jut egy szomorúság az életünkben! És azzal sem magyarázható (ami egyébként igaz), hogy a jókedvű ember nyitottabb, és több irányban tud egyszerre kapcsolatokat építeni, hasznosabb lehet a közösségnek is. Ha ugyanis nem hagyjuk egymást és magunkat kiszomorkodni, akkor az örömünk sem lesz más, mint depresszió, mint erőlködés, mint felszínesség, harsányság, érvényesülési eszköz vagy lázas semmittevés.
Jézusnak különös gondja volt a szomorkodókra, a sírókra. Sokszor ment át szó nélkül hangosan ünneplő, fontoskodó, láthatóan helyükön lévő emberek tömegén, de gyakran megállt egy-egy beteg, kitaszított, síró, tehetetlen ember előtt. Szavai nyomán pedig ezek rendszerint boldogabbak lettek, mint a többiek talán bármikor. Soha nem küldte el üres kézzel azokat, akiknek volt erejük felkeresni őt életük nagy kérdéseivel, de ő maga ment oda azokhoz, akiknek már erre sem futotta erejükből. Miközben a világ – ahogy mindig is – az erőseké volt, ő a gyengéket, a leggyengébbeket kereste fel, hogy a világon létező legnagyobb erővel ajándékozza meg őket. Olyan erővel, amely rendet ad a világnak, de a sírókat megvigasztalja. Ő maga ajándékozza meg őket (akikkel egyébként már a kutya és az ovisok se nagyon törődnek) a rátalálás örömével.
Ezért jó a síróknak.
Az írás teljes terjedelmében a Jelzőtűz – Tizenegy bátorító szó című kötetben (szerk.: Szabó Lajos, Luther Kiadó, 2007) jelent meg.
Béres Tamás
::Nyomtatható változat::
|