1%

Csendeshét – egykor ezt a kifejezést használtuk arra az időszakra, amikor kiszakadva a hétköznapok taposómalmából elmentünk egy helyre, ahol kizárólag Isten igéjére figyeltünk. Jó volt. Mindig megerősödtünk lelkileg. Nem volt TV, telefon, számítógép, kommunikáció kifelé, csak befelé és felfelé. Fontos volna ez a mai ember számára, de idegenkedik tőle. Jónéhány évvel ezelőtt tartottunk vidéken gyerek-táborokat és már akkor is hiányolták sokan a mobiltelefont, mert ott, ahol laktunk nem volt térerő. Miért olyan fontos a mai embernek a szüntelen hangorkán? Rádióból, fejhallgatóból, bárhonnan. Fél, ha csend veszi körül? Lemarad valamiről? Nem inkább amiatt marad le, mert nem tud csendben lenni? A csend persze lehet nyomasztó is. Sok idős ember éli át, hogy nincs kihez szólnia és nincs, aki megszólítsa. A csendet tartalommal kell megtölteni. Lehet ez az erdő lombsusogása, patakcsobogás, madárdal is. Lehet imádság is. Bizonyos idő elmúltával nem akarunk olyan sokat beszélni és olyan sok beszédet hallgatni. Megértjük, hogy milyen súlytalanok lehetnek a szavak. Ritkán őszinték és még ritkábban építenek. A beszéd ma gyakran csak információk, vagy utasítások tömege. A gyerekek is átélik ezt az iskolában. Na ott tényleg nincs csend. Csak az órák kényszeredett, megfélemlített csendje.

Jézus szerette a csendet. Gyakran elvonult a magányba, imádkozni. Nem mintha egyfolytában beszélt volna. Inkább csak hallgatta a saját lelkében visszhangzó Istent. Felkészült. Találkozásokra, tanításra, gyógyításra, az áldozatra. A halála előtti éjszakát is imádsággal töltötte. Az időskor gyakran sokallott csendje sem véletlenül adatik. Isten elé készülés ideje az. Pünkösd – Isten Lelkének emberi szívbe költözése – előtt a tanítványok tíz napig elvonultak és csendben vártak. Csak azután szólaltak meg. Mennyei erővel!

2020. május 28.