1%

Nem akarom továbbá, testvéreim, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, akkor Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által, vele együtt. 1Thessz 4, 13-14.

Jézus Krisztus nem feledkezik meg övéiről. Ahogy velünk van életünk hosszú útján, velünk marad a halálban és azon túl is. Az ő hatalma, lehetőségei és legfőképpen szeretete a biztosítéka annak, hogy nem az enyészet vár, csupán álom. Jézus soha nem is nevezi halálnak a halált az evangéliumban. A lányka nem halt meg, csak alszik – mondja a zokogó Jairusnak. Más helyen: Lázár, a mi barátunk elaludt, elmegyek, hogy felköltsem őt. Csodálatos dolog, hogy Urunk az elmúlás világában újra meg újra az életről beszél. Az ősszel lehulló lombok sem jelentik a fák halálát, reménységük a tavasz, a kikelet. Kétség nélkül eljön.

Hálásak vagyunk az Úrnak azokért a tapasztalatokért, melyeket a életünk során szerzünk. Mindnyájan Isten iskolájába járunk. Először megismerjük a világot, ahova születtünk. Az anyaméh melege, édesanyánk ölelése emlékeztet minket arra, ahonnan jöttünk – Isten Lelkének mindent magába foglaló békességére. De megismerve a világot, megismerjük a fájdalmat is. Gyengeségünk és gyarlóságunk szüntelen emlékeztet, hogy segítségre és vígasztalásra szorulunk. Megtanulunk imádkozni, hiszen akitől életünket kaptuk, Isten ad új meg új kegyelmet, hogy ezt az életet méltóképpen éljük: az ő dicsőségére és embertársaink javára.

Az életúton tapasztalatot szerzünk arról is, hogy milyen hűséges az Úr. Végtelenül nagyvonalú és megbocsátó velünk szemben. Szeretete nem fogy el, nem fakul meg, nem hül ki irántunk. Sőt! Minél elesettebbek vagyunk, annál intenzívebben árad felénk. Ez a megváltás. Ezt hirdeti a kereszt. Amikor pedig eljön a végső gyengeség – amikor innét el kell mennünk – akkor ő vesz gyöngéden karjaiba. Lelkünk visszatér alkotójához, aki adta. De immár nem abban a formában, ahogy a földre szállt, hanem mindazzal a kinccsel, amit itt bánatban és örömben, küzdelmekben és megpihenésben, elbukásokban és talpra állásban – oldalán Jézus Krisztussal – megszerzett. Ezért nincs vége a történetünknek a ravatalnál és a sírparton. Csak az marad itt, amire már nincsen szükség a más világon. Az új, mennyei testben, a hit reménységét fölváltja a látás ideje és – ahogy az apostol mondja – mindenkor az Úrral leszünk. Ő pedig letöröl szemünkről minden könnyet. Kétség nélkül reménykedjünk ebben, mert ezek az igék megbízhatók és igazak. Érdemes hát törekednünk arra, hogy a bűn ellen harcoljunk, a szeretetben növekedjünk és a hitben megálljunk mindhalálig. Jézus sajátságos bátorítása hangzik felénk: Aki mindvégig kitart, az megtartatik. Mk 13,13.

Csepel, 2020. nov. 11.