Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Egy nagycsaládban leélt hosszú életnek az a hátránya, hogy sok ember sírja körül kell megállni az évtizedek során. Előnye viszont, hogy mindig van olyan, akit szeretni, akiről gondoskodni lehet; és mindig akad olyan, akinek a törődésére mi is számíthatunk. Bogár Jánosné, született Szraczinszky Mária Békéscsabán egy tartalmas, nehéz, de mégis szép élettel a háta mögött március 4-én ünnepelte századik születésnapját.

– Mariska néni, az Ön édesapja a békéscsabai evangélikus gyülekezet presbitere volt. Mennyire hatotta át gyermekkorát a vallásos neveltetés?

– Mi heten voltunk testvérek, hat lány és egy fiú, és nagyon összetartó volt a családunk. Szüleink jólelkűek voltak, nagyon szerettek minket. Vallásosan neveltek, templomba jártunk, otthon is tartottunk áhítatokat, imádkoztunk és énekeltünk, mindannyian konfirmáltunk. Nehéz, mégis szép gyermekkorom volt. Mindig a Jóistenben bíztam, és ma is sokat imádkozom. Emlékszem, nagyapám is hívő ember volt, és sokszor mondogatta nekünk, hogy „csak Jézusról meg ne feledkezzetek, bármi is történik veletek az életben!”. Akkoriban valahogy fontosabb volt a vallásos nevelés – igaz, nem mindenkinek…

– Korán kellett munkába állnia?

– Nem én voltam a legidősebb gyerek, volt egy nővérem, de ő korán meghalt, és nekem kellett segítenem a szüleimnek. Tizenkét évesen, az első világháború idején már dolgoztam. 1923-ban mentem férjhez, akkortól otthon hímeztem, horgoltam. Szakmát nem tanulhattam, de szerettem volna valahogyan segíteni a férjemnek, aki kereskedő volt, és 1956-ban halt meg. Sajnos gyermekünk nem született. Férjem halála után a Húskombinátba mentem dolgozni, onnan is mentem nyugdíjba.

– Kilencvennyolc évig ugyanabban a házban élt, amelyben megszületett, a Lorántffy utcában. Sok minden megváltozott az országban és a városban ez alatt a száz év alatt?

– Minden megváltozott, sokszor kérdezem is: ez a település tényleg Békéscsaba?! Alig tudok ráismerni. Én örülök a modern dolgoknak, hogy ma könnyebb az élet, mint régebben volt, pedig ma mindenki jajgat. Mi meg voltunk elégedve a dolgos élettel. Ma is úgy szeretnék segíteni a családnak, legalább kézimunkával, de a szemem miatt sajnos nem tudok. A látásom és hallásom megromlott, tavaly eltörtem a lábam, kicsit nehezen mozgok. Hetente jön az orvos, mindig azt mondja, hogy kiváló a vérnyomásom, nincs semmi gond. Koromhoz képest tényleg egészséges vagyok, gyógyszert se igen szedek.

– Az egészséges életmód, a sok munka vagy a Jóisten kegyelme a hosszú élet titka?

– Sosem gondoltam, hogy ennyi ideig élek, de nem untam meg az életet. Teltek az évek, egyszer csak már a kilencvenediket, aztán a századikat ünnepeltük. Hálás vagyok Istennek az életért, a családért. Szerettem az embereket, szívesen beszélgettem velük. Az emberek jók, segítenek, bár mindig is jobban szerettem, ha én adhatok.

– Hogyan emlékszik vissza a századik születésnapjára?

– Elmentünk a templomba istentiszteletre, ott köszöntöttek. Az egész család úrvacsorát vett, aztán a Szlovák Kultúra Házában ebédeltünk. Ezt – illetve a vésztői községházát is – az apánk építette, mert kőművesmester volt. Eljött a polgármester is, az esperes úr, a szlovák kisebbségi önkormányzat képviselői és a család. A testvéreim gyermekei és unokái, azok családjai – vagy harmincan voltunk. Kaptam egy üdvözletet a köztársasági elnöktől, és a család is írt egy kis emlékezést, amelyet mindenki aláírt. Nagyon szép ünnep volt.

– Hogyan él a hétköznapokban?

– A húgommal élek együtt, Micike nagyon sokat segít. Főleg mióta eltörtem a lábam, és nehezen mozgok, ő öltöztet, mosdat, főz, együtt sétálunk. Nagyon hálás vagyok neki. Meghálálni nem is tudom, „csak” mindennap imádkozom érte. Sokat pihenek egy nap, hallgatom a rádiót (az egyházi műsorokat mindig meghallgatom), tévét nézek, bár nem sokat látok, és nehezen is hallok. Mindenkinek csak azt tudom mondani, hogy bízzon a Jóistenben, imádkozzon, és szeresse az embereket, mert így ők is szeretni fogják.

Szegfű Katalin

Regionális hozzárendelés: Békéscsabai Evangélikus Egyházközség

::Nyomtatható változat::