Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Sólyom Jenő, a Déli Egyházkerület felügyelője, a kerület 2002. november 8-i közgyűlésén jelentésében a népszámlálás adatait elemezve rámutatott, hogy az elmúlt ötven év alatt evangélikus híveink fele eltűnt. A drámai csökkenést vizsgálva az okokra is kitért: "A negyven év egyházellenes nevelése, a falusi közösségek felbomlása, a fiatalok elvándorlása városokba – ahol többnyire nem is próbáltak egyházi közösségre találni – s a kisebbségi sors miatt minket különösen is sújtó reverzálisok mind szerepet játszottak abban, hogy sokszor megdöbbentenek a számok." Engem is nyugtalanít a különböző okok miatt szétporladt gyülekezetek és gyökértelenné lett evangélikusok sorsa. Hová lettek híveink? Mi történt velük és velünk? Sokan közülük elmentek a minden halandók útján, vannak, akik kórházi ágyakon várják földi életük végét. Mint kórházlelkész én velük találkozom. Engedjék meg, hogy most néhányukat bemutassam. (Természetesen a neveket és a helyszíneket megváltoztattam.)

Gyilkossági kísérlet a 110. utcában

Telefonon hívtak Dél-Amerikából. Arra kértek, keressem meg egy ott élő magyar evangélikus eltűnt testvérét, Erzsébetet Budapesten, aki egy idő óta nem veszi fel a telefonját, és a levelekre sem válaszol. Elmentem a megadott címre, ahol a házmestertől megtudtam, hogy az idős hölgyet majdnem meggyilkolták, és három hónapja kórházban van. Amikor rátaláltam, elmondta, hogy kis lakásába befogadott egy magányos huszonévest, de nem jöttek ki egymással, így arra kérte, hagyja el a lakást. A befogadott erre össze-vissza szurkálta. A szomszéd hívására kiszállt a rendőrség, a több sebből vérző hölgyet kórházba vitette, a szurkálót letartóztatta, és a lakást lepecsételte. Néhány hét múlva jelen lehettem, amikor a testvérünknek a rendőrség kinyitotta a lakást. Akkor tudtam meg, hogy a szurkáló elmebeteg, és ezért zárt osztályon van.

Már a korábbi kórházi látogatásom során feltűnt, hogy Erzsébet mindig frissen mosott hajú, és minden tekintetben ápolt. Kiderült, hogy van egy barátnője, aki segíti, pedig neki is van elég baja a béna férjével. Mind a hárman evangélikusnak vallják magukat, ám valójában nem azok, egy messzemenően énközpontú életet élnek. Nem értik, hogy az evangélikus tradícióra való hivatkozás kevés, szükségük van élő Krisztus-hitre, megtérésre, bűnbocsánatra, gyülekezetre. Vajon melyik gyülekezet tudná befogadni őket?

Igaza van Klaus Duglassnak: „A legnagyobb gond, aminek ma foglalkoztatnia kellene bennünket, az, hogy miként válhatna Jézus odaadó követőjévé az a sok ember, aki ma távolságot tart Istentől, hittől, gyülekezettől.”

Gyermeki nagy hite volt

Rózsikával a H. Kórházban találkoztam. Még a kórterem ajtajából figyeltem, melyik lehet ő, mikor hangos „Erős vár a mi Istenünk!” köszöntéssel jelét adta, ő az, aki telefonon kérte, látogassam meg. Miután bemutatkoztunk, elmondta, mi történt vele. Kis kertjének meszes gödrében gazt égetett, és egy óvatlan pillanatban gereblyézés közben hanyatt esett a gödörbe, a lángok közé. Nem kis időbe került, mire segélykiáltását a szomszédok meghallották, és a gödörből kihúzták. A nógrádi kis faluból mentő hozta Pestre, ahol törött kezét és lábát gipszbe tették. Csodával határos módon nem voltak égési sebei! Mosolyogva idézte az Ézs 43-ból: „ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg, mert én, az Úr vagyok a te Istened”. Rózsika arra kért, adjunk hálát az Úrnak megsegítő irgalmáért. Az imádság alatt az arca mindvégig ragyogott.

Hálás volt azért is, hogy meglátogattam. Búcsúzáskor hozzátette: „Olyan jó volt egy evangélikus lelkésszel együtt imádkozni. Ahol én élek, a faluban én vagyok az egyetlen evangélikus, a gyülekezet és a lelkész nagyon messze van. Jó, hogy itt a kórházban találkozhattunk, Urunk rendezte így.” Hiszem, hogy ő egyedül sem fog elkallódni.

Rozi néni

Unokái régen konfirmandusaim voltak. Miután elköltöztek a gyülekezet területéről, nem jelentkeztek a lakóhelyük szerinti illetékes lelkészi hivatalban. Az évek során így egyházunktól teljesen elszakadtak. Élték a maguk sokszor nem könnyű életlét, mikor az egyik pesti kórházban az utolsó napjait élte a nagymama. „Úrvacsorát! Úrvacsorát!” – kiáltozta a kórteremben, és nem tudtak vele mit kezdeni. Hová, kihez forduljanak? Az unokáknak eszükbe jutott a nevem, kikeresték a telefonkönyvből, és felhívtak. Kértek, hogy jöjjek be a kórházba, én viszont arra kértem őket, jöjjenek ők is be, és vegyenek a nagymamával együtt úrvacsorát.

A nagymama utolsó óráit élte, gyenge hangján is az úrvacsorát sürgette. Amíg a kegyszereket előkészítettem, engem is meglepve rám szólt: „Gyerünk már, gyerünk, mire várunk!” Félt, hogy néhány perc múlva már késő lesz. Isten előtt elcsendesedve, egymás kezét fogva vettünk úrvacsorát. A beteg utána csendben elaludt, itt már nem ébredt fel többé. Urunk kegyelmes volt hozzá, kapott még időt a felkészülésre.

Szabó Magda írja: „Nem hiszem, hogy Isten állandóan téged néz az égből, és mindig megsúgja néked, hogy mit csinálj, de adott neked gondolkodó elmét, amivel fel kell ismerned, mi a teendőd. Isten mind a két kezével belenyúl az ember életébe. Amikor elvesz, ad is, és amikor ad, elvesz is. Az élet hol ilyen, hol olyan. Borzasztó felelősség az életet tisztességesen végigcsinálni. Az emberi célkitűzés maximuma, hogy amikor eljön az »én most meghalok« pillanata, akkor ne kelljen szégyenkeznie. Azt mondhassa: ennyi tellett tőlem, Uram, a többi a Te kezedben van.”

Bűnbocsánat, élet, üdvösség. Hited karjával kérd, míg tudod – és tied lehet Jézus Krisztusért.

Bolla Árpád

Regionális hozzárendelés: Kórházmissziói Szolgálat

::Nyomtatható változat::