e-világ

Hozzászólás a cikkhez

Képünk az akadálymentesítésről szóló konferecián készült

Vasárnap délelőtt van, megyünk a templomba. Csak három-négy lépcsőfok, és már bent is vagyunk a hűvös falak között. Amíg felsétálunk, talán beszélgetünk valakivel, vagy elgondol- kodunk. Azt a pár lépcsőt meg észre sem vesszük. Nem akadály. Nekünk… Ám nagyon sok embernek egyedül – legyőzhetetlen.

Az ötlet, hogy szükség lenne a fővárosi templomok akadálymentességi szempontok szerinti vizsgálatára és ennek nyilvánossá tételére, Andorka Eszter lelkésznő fejében született meg még tavaly. Eszter februárban meghalt, a felmérést mások végezték el. De rá emlékezve, az ő igei meditációjával kezdődött az a szakmai nap, amelyet a Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség (Mevisz) szervezett a Lágymányosi Ökumenikus Központban a címben jelzett témáról.

Elsőként Gadó Pál, a piliscsabai Siló Önálló Élet Központ vezetője tartott gondolatébresztő előadást. „A fogyatékosság ellentéte a tökéletesség, a hibátlanság. Ettől azonban nagyon távol áll a világ, az emberi társadalom. Árnyaltabban kellene fogalmazni, amikor fogyatékos emberekről beszélünk, nem pedig úgy, ahogyan gyakran megesik: nyersen, hiszen senki sem teljesen tökéletes. Például így: fogyatékos személy – ami máris elfogadhatóbb...

Egy embert az értelme, érzelmei, jelleme, gondolkodása, talentumai, adottságai, képzettsége stb. mind-mind jellemez. Korunk teljesítményorientált, de nagyon szegényesen alkot véleményt valakiről az, aki csak a külsőségek alapján ítél. Mindnyájunkban van fogyatékosság, tökéletlenség. Van-e olyan öntelt ember, aki azt merné állítani: én tökéletes vagyok...?

A hibátlan ember illúziója szétfoszlott századunkra, és ez okozza, hogy súlyos erkölcsi válság tapasztalható a világban. Először is tudati változásra van szükség a fogyatékosok megítélésében.

Előfordult, hogy a kereszténység a múltban negatívan értékelte a fogyatékosságot, s ennek oka az Ószövetség törvényeire vezethető vissza: csak hibátlan ember állhat Isten szolgálatába, csak teljesen tökéletes állatot és növényt lehet az oltárra helyezni engesztelésül. Ám már az Ótestamentum korában sem volt kivétel nélküli ez a szabály – gondoljunk csak Mózesre, aki dadogott! Mellé Áron személyében adott segítőt Isten, aki helyette is beszélt, amikor kellett.

Egy másik félreértés a fogyatékosok megítélésében az, hogy Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Könnyű ezt egy atletikus termetű, kigyúrt, fiatal, ép testű ember szemlélésekor elfogadni. Ám itt alapvetően értelmezési probléma áll fenn. Hogyan hozható össze Isten képe és a fogyatékosság? A mai társadalomban erre kegyetlenül „egyszerű” a megoldás: rekesszük ki, ne tekintsük teljes értékűnek a fogyatékos embert – azonban ez szégyenteljes hozzáállás. Nem olyan régen mutatkozik csak változás – úttörő jelleggel – a sérültek elfogadása terén, annak nyomán, hogy a sérültek közösségei felléptek jogaikért, az esélyegyenlőségért. E követelések után az egyház is „felébredt”, és szolidaritást vállalt a fogyatékkal élőkkel. A legnehezebb feladat azonban még mindig a tudati akadályok elhárítása, ami, ha lehet, még fontosabb a fizikai akadálymentesítésnél... „Az a közösség, ahol a sérültek nincsenek jelen, fogyatékos. A fogyatékkal élőknek pedig fel kell vállalniuk saját értékeiket a másik ember felé” – zárta szavait Gadó Pál.

Ezután Varga Tamás építész kapott szót. Jog és valóság az építészetben – ezzel a nem túl optimista, inkább realista címmel szólt a jelenlévőkhöz. „Kár, hogy ilyen kevesen vannak itt – kezdte diaképes előadását a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem tanára. – Kár, hogy sokan még mindig nem érzik úgy, hogy tennivalójuk van ezen a téren!”

Majd így folytatta: a társadalom toleranciáját növelni kell, mert a pszichés akadályok még nagyok. A tanár úr elmesélte, hogy 3-4 éve foglalkozik az akadálymentesítés problémáival, érdeklődése egy személyes találkozás nyomán ébredt. Az indítást egy kerekes székes hallgatója adta. Amikor meglátta a fiatalembert az előadásán, először „megijedt”: „Mit fogok kezdeni vele?” Ám hamarosan jó kapcsolat, barátság alakult ki kettejük között, így azonosult a problémával, és ma már együtt jár előadásokra Bendegúzzal.

Sok múlik az építészeken. Gyakran csak egy „pici odafigyelés” kellene a tervezésnél. A másodéveseknek – a „legfogékonyabb” egyetemi korban – már oktatják az akadálymentes építészet alapjait, sőt egy posztgraduális képzés keretében is van már mód az építészek ilyen irányú továbbképzésére (ők az ún. rehabilitációs mérnökök). A nem létező akadálymentesítésnél ugyanis csak egy veszélyesebb van: a rosszul akadálymentesített környezet...

Oktatás, vizsgáztatás tehát már van az egyetemen, a hatóság számára is indult kurzus, hogy az építési engedélyek kiadásakor tudják, mit kell számon kérni, és tegyék is ezt (például küszöb, lépcső nélkül legyen megközelíthető minden középület – így a templom is!). Mégsem találkozik egyelőre túl sűrűn a jog és a valóság a fogyatékosok világában (gondoljunk a hallás- és látássérültekre is: más-más szempontból, de ők is hátrányt szenvednek sok esetben). 1997 óta törvények szabályozzák az egyenlő jogokat, az integrációt. 2005-ig tart a határidő az öszszes közhasznú épület akadálymentesítésére, jócskán van tehát tennivaló Varga Tamás szerint, aki kivetített fotókkal illusztrálta szavait. A svéd akadálymentes járdáktól bizony még messze vagyunk, állapíthattuk meg.

Ezután Zalabai Gábor, a Fővárosi Önkormányzat fogyatékosügyi tanácsadója számolt be arról a cselekvési programról, amely az első ciklus (1990) óta működik, ám még sok kívánnivalót hagy maga után, amint azt a Templomlépcsők kiadvány is demonstrálja.

A szóban forgó füzetről – amelynek megjelenését a Fővárosi Szociális Közalapítvány támogatta, és minden érkezőnek átnyújtottak a regisztrációnál – a felmérés felelős vezetője, Benkovics Sándor (Mevisz) beszélt. Ismertette a kiadvány létrejöttének körülményeit, a felmérés tapasztalatait, kiemelve, hogy sok lelkészre, plébánosra már maga a szó: „akadálymentes” is újszerűen hatott! Felhívta a figyelmet az egyik legérdekesebb statisztikára is, nevezetesen: arra a kérdésre, hogy miért nem próbálkoztak a templom akadálymentesítésével, a válaszadók (azaz a templomok, imaházak képviselői) közel 60%-a azt felelte: mert nem volt rá igény... Az Európai Unióba való belépés küszöbén keresztény közösségek vezetőinek ajkáról igencsak furcsa ez a felelet... Önmagát minősíti az a nép, az a közösség, amely nem gondol fogyatékkal élő társaira, és nem tesz meg minden tőle telhetőt azért, hogy egyenlő esélyeket biztosítson számukra – például a templomba való bejutáshoz. Valójában nem nagy szavakra és tettekre, hanem egy kis odafigyelésre lenne szükség...

A családias körben elfogyasztott közös ebéd után különböző alapítványok és mozgássérült-egyesületek képviselői mutatkoztak be, és tartottak rövid előadást, így például Ittzés Ádám a De Jure Alapítvány részéről Fogyatékosság és a jog címmel szólt az egybegyűltekhez. Rámutatott: nem két külön világ a fogyatékosoké és az épeké, de adott esetben a fogyatékosoknak kell nyitniuk a „világ” felé, mert előfordul, hogy az egészséges ember zavarban van, ha fogyatékkal élővel kerül fizikai kontaktusba. Az alapítvány által működtetett, a sérülteket diszkriminációs ügyekben képviselő „De facto” jogi iroda nevéhez fűződik a médiából jól ismert, Centrál-per néven emlegetett jogi ügy. (A Centrál kávéházat beperelték, mert kerekes székkel nem lehet bejutni oda, és a pert az alapítvány másodfokon meg is nyerte: a bíróság akadálymentesítésre kötelezte a kávéházat. Más kérdés, hogy ez még mindig nem történt meg maradéktalanul...)

A konferencián felszólalt Vinczek György, a XIX. kerület alpolgármestere, valamint dr. Hegedűs Lajos, a MEOSZ (Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége) elnöke is, aki az Alkotmányban biztosított szabad vallásgyakorlásra és a fogyatékosok esélyegyenlőségi törvényére emlékeztetett, valamint arra, hogy Magyarországon még mindig más a jog, és más a lehetőség. Hallottunk az Önálló Élet Egyesület és a Motiváció Alapítvány képviselőitől is hozzászólásokat.

Végkövetkeztetésként levonhatjuk: mindenekelőtt a tudatban, a fejekben kell „akadálymentesíteni”, szemléletet váltani, s ha ez sikerül, ha például a kiküldött 300 (!) meghívóra nem csupán negyvenen mozdulnak meg, és vállalják az együtt gondolkodás feladatát – akkor nemcsak papíron, de az utcákon, a tereken is sima lesz az út. Hogy aki templomba vagy akár kávéházba indul, az be is tudjon menni. Hiszen joga van hozzá...

Kőháti Dorottya

Regionális hozzárendelés: Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség (Mevisz)

::Nyomtatható változat::