A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 12. vasárnap

Hozzászólás a cikkhez

Elhagyott feleségek, tönkrement házasságok. A párkapcsolatok feszültsége mindennapos jelenség. Női lapok százai cikkeznek erről a témáról. Pszichológusok rovatait töltik meg a segítségkérő levelek. Lelkészek hivatali szobájában hangzanak el vallomások, vádak és önvádak.

Deutero-Ézsaiás a hétköznapi élet egyik legáltalánosabb helyzetét használja Isten és népe viszonyának érzékeltetésére. Nem önmarcangoló, problémafeltáró, hanem erőteljes, vigasztaló szándékkal. Prófétai tradíciókat ismerhetünk fel a hasonlatban: Jeremiás, Hóseás (különösen nála kerül elénk Istennek és népének „házastársi” kapcsolata) és Ezékiel a legkézenfekvőbb párhuzam. Jeruzsálemet, a „nőt”, elhagyta az Úr: a babiloni fogság ideje alatt megszűnt a „házasság” Isten és Izrael között. Mi az elhagyott feleség sorsa? A szégyen, a lesütött tekintet, a megvetés, a (le)sajnálás, a kár feletti örvendezés. Az „okosok” meg tudni vélik: nem véletlenül járt így pórul… Izrael szenved, az istennélküliség poklában ég.

Ez az elhagyatás azonban csak időszakos. Istennek nem népe szenvedésében, nem Izrael fiainak jajszavában telik öröme. A kiválasztott népet, „asszonyát” nem veti el még bűne, gyalázata, paráznasága ellenére sem. A fogságból is kiutat készít számára. Az Úr szeretete és irgalma örök – ezt a dimenziót alig képes a végesre és korlátozottra programozott emberi elme megérteni. Az özönvíz és a babiloni fogság párhuzama Isten cselekvésének elemzésekor ragadható meg: bár jogos lenne haragja, ítélete, mégis kegyelmet gyakorol. Ingyen, szuverén akaratából, mert szeretete hatalmasabb az emberi nem minden gonoszságánál, hűtlenségénél. Nem személyválogató, hanem az egész emberiségre kiterjed. Amint az özönvíz nem pusztítja el többé a földet, úgy népét sem hagyja többé magára az Úr. Békeszövetsége nem átmeneti megnyugvás, nem fegyverszünet, hanem végleges és teljes szabadítás – Krisztus által. A „párkapcsolatot” Isten állíthatja helyre, mert az „asszony” hűtlen, és sok bűnbe esett már. Van-e bennünk remény a boldog házasságra?

A történelmet Isten irányítja. Ahogy a babiloni fogság idején Izrael, úgy a ma élők is bizonyosra vehetik, hogy semmi nem történik tudta nélkül. Minden eseményben azon munkálkodik, hogy az embert magához vonzza. Izraelnek minden nehéz helyzetből Isten mutatta meg a kiutat: szabadítót támasztott, prófétákat, vigasztalókat küldött (íme, Deutero-Ézsaiás), s legvégül az egész világnak elküldte a Megváltót, egyszülött Fiát, Jézust.

„Könyörülő és megváltó” – az Úr két jelzője az igeszakaszban – nekünk már Krisztus személyét rajzolja meg, a megszólítható, értünk embersorsot vállaló Istent.

A korelemzés alapján elkerülhetetlennek tűnik az ítélet. Az ellentétpárok a szakaszban a feszültséget hivatottak jelezni. Hát hogy is ne rejlene feszültség a jogosan várható ítélet és a meg nem érdemelt kegyelem között! A semmivé váló hegyek és halmok képével szemben a békesség és a szövetség örökidejűségében! A zsoltáríró ezt így fogalmazta meg: „Mert csak egy pillanatig tart haragja, de egész életen át a kegyelme. Este szállást vesz a sírás, reggelre itt az ujjongás.” (Zsolt 30,6) Minden Krisztusra mutat, a feszültség benne oldódik fel!

Vannak időszakok az életünkben, amikor azt érezzük, Isten örökre elvetett bennünket magától. Talán nevetnek is rajtunk a hátunk mögött. Akadnak kárörvendők, akik azt mondják: „Hát ennyit ér a te hited? Most mutasd meg, milyen a te Istened!” Isten gyermekeinek sorsa többé mégsem lehet az elhagyott feleség hálátlan szerepe. Ígéret van rá! Nem elhagyott (meny)aszszony, hanem boldog, védett, óvott, a határtalan isteni szeretet biztonságában élő feleség az Isten népe! Jézus Krisztus véglegesen helyreállította a „házasságot”. Nem kell bujkálnunk, szégyenkeznünk. Emelt fővel, boldogan nézhetünk a világ szemébe: kegyelmes, hűséges Urunk van! Örök szövetséggel magához köt: ebben a földi életben és az örök életben is hozzá tartozunk. Ezt senki és semmi nem veheti el tőlünk, amint a sokszor megsanyargatott és leigázott Izraeltől sem vehette el soha egyetlen ellenséges hatalom sem azt a tudatot, hogy kiválasztott, drága, értékes, különleges a világ Teremtőjének szemében.

„Nem haragszik az Úristen, de ha komolyan és igazából megharagszik, akkor elvesztünk” – mondja Luther az Asztali beszélgetésekben, majd így folytatja: „(…) nem azért, mert ellenségünk volna, vagy ártásunkra törne, hanem az ilyen ostorozással magunkba szállásra, megjavulásra szólít, és magához int, hogy őt keressük, hozzá fussunk és hozzá kiáltsunk segítségért.”

Imádkozzunk!

Atyám, hittemmel beléd kapaszkodom, bűneimet előtted teszem le, boldogságomat tőled várom, reménységemet szavadból merítem. Áldalak és dicsérlek téged, jóságodat hirdetni akarom, amíg élek. Kérlek, te adj nekem mindehhez erőt, hitet, kitartást, örök szövetséget. Ámen.

Kőháti Dorottya

::Nyomtatható változat::