Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Hafenscher Károly: Püspök úr, főapát úr, Krisztusban kedves testvérem! Örömmel vártunk Deák téri gyülekezetünkben mind a délelőtti igehirdetésre, mind a délutáni asztali beszélgetésre. Köszönjük, hogy elvállaltad ezt az interjút is. Délelőtt Ézsaiás próféta vigasztaló szavát tolmácsoltad, délután a mai keresztény ember életének titkát és az ökumené jelenlegi helyzetét vázoltad fel.

Rátérve konkrét kérdéseinkre, elsőként a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia friss körlevelével kapcsolatban érdeklődünk. Mint az egyik aláírója, hitelesen tudsz beszámolni a körlevél szándékáról, valamint a magyar világi és egyházi médiumok reagálásáról. Azt szeretném, ha a diagnózis lényegével együtt megszólaltatnád a terápiát is a reménység jegyében: mit jelent a megújulás az egyházon belül, és hogyan segítheti ez társadalmunk egészét?

Várszegi Asztrik: A püspöki konferencia körlevelének szándéka és célja az volt, hogy mindenképpen bátorítsa a keresztény, katolikus híveket, hogy éppen a reménytelenségben vagy a nagyon nehéz helyzetekben ne csak aggodalmunkat fejezzük ki, hanem aktivitásra bátorítsuk a hozzánk tartozókat. (A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia január elsejei körlevele „nyitotta meg” a nemzet lelki megújulásáét meghirdetett imaévet. – A szerk.) A keresztény ember számára a cselekvés az Isten útjának megtalálása, azon való járás és aktív életfolytatás. A tevékeny szeretet nemcsak hittestvéreinkre irányul, hanem felebarátainkra általában. A keresztény cselekvő élet titka, hogy keresse Isten jelenlétét, és töltődjék fel abban. Ez legyen az erőforrása ahhoz, hogy személyében, családjában, az egyházban és az adott közösségben, amelyben él és dolgozik, a megújulás és a reménység hordozója tudjon lenni. Találja meg a módját, hogyan segíthet az embereknek, távoli és közeli környezetének. Vigasztaló „Isten-tapasztalatot” szerezve tegyen tanúságot, és adja tovább másoknak is a kapott szeretetet.

1. K.: Terjesszük ki ezt a kérdést és feladatvállalást országhatárainkon túlra is. Tény, hogy a rendszerváltozást követő tizenötödik-tizenhatodik évben a kelet-közép-európai volt szocialista országokban sok a csalódottság. Mindnyájunk kérdése: hogyan lehet keresztény szolgálatként reálisan reménységet hirdetni a jövőben is – a sok mindenben csalódott emberek társadalmában?
2. A.: Közös vonás, hogy a posztkommunista országokban a változás, a felszabadulás után hihetetlen örömmel, boldogsággal, várakozással fordultunk az új helyzet felé. Közös volt az örömünk a szabadság megtapasztalásában. De minél messzebb távolodunk a létező szocializmus világától, annál inkább látjuk azokat a fogyatékosságainkat, amelyeket egykor „sebekként” szereztünk.

Most úgy tűnik, hogy tizenöt-tizenhat évvel ezelőtt saját helyzetünket és feladatunkat nem tudtuk reálisan felmérni, és inkább vezetett bennünket az egykori „egyházkép”, mint a valóság és az, hogy kik vagyunk, mennyire telik erőnkből. Azt gondolom, hogy a megújulásnak – ami az egyház hajtómotorja, hiszen a Lélek hajt bennünket a megújuláshoz – pontosan abban van az ereje, hogy nem restaurálni akarunk, hanem megújítani, innoválni. Megújítani ugyanazt az örömhírt a megváltozott körülmények között, meghirdetni ugyanazt az evangéliumot: tehát nem a régi kereteket kell visszaálmodni valamiféle nosztalgiával az iránt, ami nem jöhet vissza soha már, hanem Isten igéjével mindig frissen és időszerűen kell válaszolnunk a felvetődő kérdésekre. Erre a megújulásra a mi egyházainknak mindig – így most is – megvan a komoly esélyük.

1. K.: Az jut eszembe, hogy a bencések hosszú történetük folyamán mindig megtapasztalták: a „megnyesett fa újra kizöldül”, és egy nehéz korszak után, esetleg a felszámolás közelében, még mindig lehetséges a megújulás, ahogy Monte Cassinóról, a bencések fellegváráról olvastam, hogy a rend történetének folyamán hétszer is meg kellett újulnia. Ezt el lehet mondani a magyar bencés rendről, a Szent Márton hegyi, pannonhalmi monostor történetéről is.
2. A.: Valóban az a Monte Cassinó-i jelmondat, hogy „succisa virescit”, „a megnyesett fa újra kihajt”. Ez is ézsaiási idézet. A közelmúltban gyakran emlegetett vigasztaló szó volt.
3. K.: Térjünk át a párbeszéd, a felekezetek közötti dialógus kérdésére. Vajon folytatódik-e a 21. században az előző évszázadhoz hasonlóan a római katolikus–evangélikus dialógus? A Dominus Iesus irat kijelentése szerint hivatalosan már nem testvérekről beszéltek, ha protestánsokról van szó, hanem barátokról. Így már nem a De Oecumenismo vatikáni dokumentum körébe tartozunk, hanem a Nostra aetate körébe, ezért csupán a barátság jegyében folytathatunk dialógus helyett diapraxist?
4. A.: Ha egész glóbuszunkat tekintjük, azt kell mondanom, szükségszerű, hogy a keresztény felekezetek között folyjék a párbeszéd. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy a világvallásokkal folytatott párbeszéd nehézségeit tekintve ez a mi belső vitánk szinte elenyészőnek mondható. Természetes azonban, hogy továbbra is dolgoznunk kell azért, hogy elérjük az egységet. Emberi bizalmunkat erősíti, hogy a II. vatikáni zsinat visszavonhatatlanul elkötelezte magát az ökumené ügyében. XVI. Benedek pápáról feltételezzük, hogy ő mérsékelten halad, mert ismerjük a gondolkodásmódját, de ha valakinek, úgy neki – mint aki igazán jól ismeri a német reformációt – tudnia kell, hogy valójában mit jelent egyházunk számára ez a „seb”. Nem feledhetjük, hogy az egykori Ratzinger bíboros kiválóan képzett teológus. Csak a reményemet fejezhetem ki, hogy ő is egyre inkább meg akarja gyorsítani az ökumenizmus tempóját, hiszen ő is tudja, hogy ez létkérdés a mai európai kereszténység számára.
5. K.: Egyre világosabb, hogy nem véletlen volt a pápaválasztás eredménye. Sokan azt hittük, hogy az úgynevezett harmadik világból jön II. János Pál utódja, de nem ez történt. A német származású pápa érti igazán, hogy mit jelent Európában a kereszténység szétszakadozottsága. Azt sem felejthetjük, hogy Szent Benedek Európa védőszentje és az európai szellem építője volt. Az Európában született pápa reménységünk szerint sokat tud tenni az európai kereszténység jelenlegi helyzetében. Olyan országból származik, ahol hozzávetőlegesen ötven-ötven százalékban él a római egyház a protestantizmus mellett.
6. A.: Én is osztom véleményedet és reménységedet.
7. K.: Utoljára azt kérdezem, milyen a kapcsolatod evangélikus egyházunkkal. Minek tekinted: tanító egyháznak, mások felé nyitott egyháznak? Ismerjük az evangélikusság különleges helyzetét a protestantizmuson belül, hiszen az 1999-ben Augsburgban aláírt Közös nyilatkozat az egyedüli olyan jellegű irat, amely kölcsönösen recepciót élvez. Az úrvacsora/eukharisztia gyakorlatára gondolok, tudniillik arra, hogy mindketten a valóságos jelenlétet hisszük és valljuk. Közös az is, hogy a Szentíráshoz nem egyszerűen mint egy könyvhöz ragaszkodunk, hanem Krisztus-könyvnek tekintjük a Bibliát. Éppen ezért szinte egymás sorsává lettünk – ahogy Rahner professzor írja egyik könyvében. Nem tudunk egymás nélkül gondolkozni és élni sem. Látsz-e reális lehetőséget az 1967-ben elkezdődött, mindkét részről eredményesnek nyilvánított dialógus folytatására, vagy mindenestül új korszak kezdődik, paradigmaváltás következik, amelyre a visszalépés, a fékezés, a restauráció inkább jellemző, mint a haladás? Emlékszem, hogy 1979-ben, amikor először prédikálhattam a pannonhalmi bazilikában, felvittek a toronyba is, ahol egy felirat is olvasható: „Predicate et docete”. Ez nagyon közel van hozzánk. Élőszóval és élettel teszünk bizonyságot, és tanítani akarjuk megkeresztelt híveinket, ahogy a keresztelési parancsban is elkötelezett erre Jézus Urunk.
8. A.: Személyes vallomásom elhangzott délelőtt is: soproni vagyok, és Sopronnak még a címerében is megtalálható a 61. zsoltár első verse: „Isten a mi erősségünk.” Ezt választottam püspöki jelmondatomnak is: „Fortitudo mea deus.” Ami egykor Lackner polgármester jelmondata volt, az az én számomra is elegendő biztatás. Gyermekkoromtól megvolt az evangélikusokkal a jó kapcsolatom, iskoláim révén éppen úgy, mint személyes vonatkozásban. Sokan jöttek Pannonhalmára Sopronból és környékéről. Többen szimpatizáltak az evangélikus egyházzal, többek között a te lelki testvéred, Békés Gellért atya, akinek temetési szertartásában részt vettél; de ugyanúgy Solymos Szilveszter, Sulyok Elemér és többen mások is. A mi ökumenikus mestereink mind jól ismerték a magyarországi és európai evangélikusságot.

Köztudott, hogy az evangélikus egyház történeti folyamatosságában, tanításában a protestánsok közül a legközelebb áll hozzánk. Meggyőződésem, hogy a történelmi érvelésnek és egymás megismerésének a jövőben még nagyobb szerepe van. Az egymástól való elidegenedés vagy különbözés felszámolásában sokat segíthetünk egymásnak. Amiért Luther a 16. században síkraszállt, az alapjában teológiai kérdés volt. Erre szüksége volt a középkori kereszténységnek, de aztán nem teológiai tényezők is beleszóltak a távolodás folyamatába. Úgy gondolom, hogy amit mi a múltban elhibáztunk, azt a Lélek segítségével kötelességünk helyrehozni is.

1. K.: Köszönöm a beszélgetést. Engedd meg, hogy vízkereszt idejében hadd hivatkozzam 15. századi holland festőkre, akik a napkeleti bölcseket napnyugati tudósok ruhájában ábrázolták. Egykori müncheni püspökünk, Dietzfelbinger egy prédikációjában így szólt: „Ugyan mikor fognak a mai nyugati tudósok térdet hajtani a betlehemi gyermek előtt?” Ma annak voltunk tanúi a Deák téren, hogy egy nyugati értelemben is tudós püspök és főapát térdet hajtott közös Urunk előtt. Megbecsüléssel és szeretettel köszönöm mai szolgálatodat, és közelgő születésnapodra Isten áldását kívánom, bizonyára az Evangélikus Élet olvasói nevében is.

Hafenscher Károly (id.)

::Nyomtatható változat::