Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2006
- 03
- Nyílt levél - helyett nyílt hitvallás, Bence István (EvÉ, január 1–8.) levele nyomán
evél&levél
Hozzászólás a cikkhez
Nyílt levél - helyett nyílt hitvallás, Bence István (EvÉ, január 1–8.) levele nyomán
Kedves István!
„Állásfoglalásra késztet” a decemberi EvÉlet levelem – olvasom örömmel az észrevételedet. Örülök, hogy így látod. Meggyőződésem ugyanis – bár magad ezt sajnálatosnak tartod –, erre van ma szükség, nyílt, tudatos állásfoglalásra, minden egyháztagtól, polgártól, mind világi mind egyházi kérdésekben: tudatosítandó: ki hol áll. Az állásfoglalás ma (kicsit fellengzősen): hitvallás. Én nem vitairatot írtam, hanem „hitvallást”. A magam hitvallását a (keresztény) szolidaritásról.
Valóban generálódhat vita vagy akár szembenállás is emberek között az én levelem nyomán. De nem az „elhatárolódás ténye” maga állíthatja-e szembe igazán a híveket, maga az elhatárolódási deklaráció, amely már vitát sem engedélyez? „Evangélikus elhatárolódás” a testvér egyházaktól? Vélemények lehetnek eltérőek, de erről kell feltétlenül „nyilatkozni”? (Kellett???) Világi sajtóban? Ki az, aki megoszt: az, aki elhatárolódik a testvéreitől, vagy az aki a testvéri szolidaritás követését igényli? Helye van a külön véleménynek – ha volt közös egyeztetés. Nem volt. Sajnálom, tanácsod szerinti újragondolás után is szégyennek tartom ezt az elhatárolódást. – Nem a postást kell elmarasztalni, mert rossz üzenetet hozott.
Ha egy vezető elhatárolódik a társaitól és vezetettjeitől, akkor baj van. Ezt látva, a kis embernek ilyenkor nincs széles cselekvési lehetősége. Nem marad más hátra: vagy „meghúzza magát” (ahogy kényelmes, vagy ahogy a diktatórikus időkben volt tanácsos) és hallgat, vagy megpróbál „civil” lenni és kiált. Hangosan, amennyire tőle telik. Nekem ennyire tellett. Szolidáris vagyok az enyéimmel.
Ami az elhatárolódó nyilatkozatnak a tartalmi részét illeti, tudom, az a demonstráció módjára vonatkozott (FR): „Hangsúlyoztam, hogy a demonstrálók céljaival egyetértek, a módszerrel nem. Nem helyes gyerekeket tüntetni vinni az utcára, különösen nem pénzért…” Országos felügyelő úr példásan küzdött az egyházaknak jogosan járó pénzéért. De azt hiszem a dolgok lényegének alapvető félreismerése úgy értékelni a demonstrációt és a tanulók részvételét, hogy az a „pénzért volt”.
Az iskolások demonstráción való részvételéről már a levelemben megírtam: amikor mi hasonló korban voltunk, és még „csak keresztnevünk volt”: Péter, Éva, Pali, Laci, Robi, Anikó, Tibor, Kati…tudtuk merre megyünk. A mai tinédzserektől sem vitatható el, tudják, mit tesznek. És felekezeti iskoláink tanárairól is szégyen volna feltételezni, hogy manipulálják a gyerekeinket vagy pressziót gyakorolnak, hogy véleményüket ilyen módon fejezzék ki. 60 év után is fülemben csengenek áldott emlékű Scheer Nándi bácsi szavai – aki ennek a csupa keresztnév tinédzser társaságnak volt lelki bölcse: „Nem elég a célt szeretni, a hozzá vezető utat is el kell fogadni”.
Politikai fikciókról nem kívánnék vitába bocsátkozni, sem arról, hogy „dr. Frenkl Róbert nyilatkozata éppen az autonóm, örök értékeket hordozó helyes egyházi magatartás mintapéldája”. Azzal messzemenően egyetértek, hogy „tisztázatlan egyházunk és a hatalom viszonya”. Nem csak a mi egyházunké és nem csak a politikummal kapcsolatban, hanem egyáltalán a „hatalom” kérdése: gazdasági, kulturális, informatikai, reklám, tudás, sajtó stb. tekintetében. Ezen túlmenően is még számtalan más társadalmi kérdésre kell keresnünk a feleletet, teológiának, gyülekezeteknek és civil egyháztagoknak közösen.
Nem hiszem, hogy ezt a sajtó-levelezést sokáig folytatni kellene. Ma olyan időket élünk, amikor már nem az egyensúlyozó, egyrészt-másrészt, hideg is, meleg is stratégiára van szükség. Egyértelmű a világi körök egyházellenes magatartása a hazai politikai arénában csakúgy mint a globális szférában. Részünkről most az igen, igen a nem, nem világos beszédre és állásfoglalásra van szükség az ökumené és a szolidaritás jegyében. Tudnunk kell, hová tartozunk. Egyértelműen. Valahogy úgy, ahogy a fiatal Józsué tette fel a kérdést népének és adott rá választ maga is: „Én azonban és a házam népe az Urat szolgáljuk” (Józsué 24,15)
Jó volna, ha az egyházban és az országban minél többen éreznénk késztetést mi civilek, álláspontunk és hitünk megvallására.
Testvéri üdvözlettel: Laci (Poós László)
::Nyomtatható változat::
|