Hozzászólás a cikkhez

„Még gyer­mek volt Iz­rá­el, ami­kor meg­sze­ret­tem, Egyip­tom­ból hív­tam ki fi­a­mat. Mi­nél job­ban hív­tam őket, an­nál job­ban tá­vo­lod­tak tő­lem: a Baalok­nak ál­doz­tak, és a bál­vá­nyok­nak töm­jé­nez­tek. Pe­dig én ta­ní­tot­tam jár­ni Ef­ra­i­mot, ké­zen fog­tam őket, de ők nem tud­ták, hogy én vi­sel­tem gond­ju­kat. Em­be­ri kö­te­lek­kel von­tam őket, a sze­re­tet kö­te­lé­ké­vel. Úgy bán­tam ve­lük, mint mi­kor va­la­ki ar­cá­hoz eme­li gyer­me­két: jó­sá­go­san en­ni ad­tam ne­kik. (…) Nem iz­zó ha­ra­gom sze­rint bá­nok ve­le, nem dön­töm új­ból rom­lás­ba Ef­ra­i­mot, mert Is­ten va­gyok én, nem em­ber. Szent va­gyok köz­te­tek, nem in­du­la­to­san jö­vök.” (Hós 11,1–4.9)

r­ről be­szél ez a pró­fé­tai idé­zet, ar­ról, hogy a nép, amely­nek a né­pek kö­zött el­ső­ként kel­lett vol­na fel­is­mer­nie Is­ten ige­kö­tő nél­kü­li sze­re­te­tét, még­is mind­un­ta­lan el­for­dult tő­le; ő azon­ban még min­dig sze­re­ti őket. „Nem iz­zó ha­ra­gom sze­rint bá­nok ve­le, nem dön­töm új­ból rom­lás­ba Ef­ra­i­mot, mert Is­ten va­gyok én, nem em­ber” – mond­ja. Ez te­hát az is­te­ni és az em­be­ri sze­re­tet kö­zöt­ti óri­á­si kü­lönb­ség. A mi sze­re­te­tünk vál­to­zik, ala­kul, be­fo­lyá­sol­ha­tó; Is­ten sze­re­te­te ál­lan­dó és örök.

De va­jon jó ez ne­künk?

Kép­zel­jük el, hogy egy könyv­tár­nyi köny­vet kel­le­ne el­ren­dez­nünk egy te­rem­ben úgy, hogy át­lát­ha­tó­ak, könnyen ke­res­he­tő­ek le­gye­nek. Ha csak egy­más­ra pa­kol­nánk őket ha­lom­ban a föld­re, és úgy jár­kál­nánk kö­zöt­tük, egy­részt ret­ten­tő ne­he­zen ta­lál­nánk meg a ku­pa­cok kö­ze­pén azt, ami ben­nün­ket ér­de­kel, más­részt a köny­vek is ha­mar tönk­re­men­né­nek a mos­to­ha kö­rül­mé­nyek kö­zött. Ha va­la­mi­lyen rend­szer sze­rint cso­por­to­sít­va be­do­bo­zol­nánk őket, ak­kor már egy ki­csit kí­mé­lőbb a tá­ro­lás, de még min­dig na­gyon kö­rül­mé­nyes ki­pa­kol­ni min­den köny­vet a do­boz­ból, ha pont az al­ján van, ami ne­künk kell. Egyet­len jó meg­ol­dás lé­te­zik: ma­ga­sabb­ra kell pa­kol­ni a köny­ve­ket an­nál, mint ami még a ke­zünk ügyé­ben van. Jó ma­gas pol­co­kat kell ál­lí­ta­ni, ame­lyek­re föl le­het so­ra­koz­tat­ni őket té­ma sze­rint, be­tű­rend­ben, s így könnyen meg­ta­lál­juk pon­to­san azt az egy köny­vet, amely­re szük­sé­günk van, és le tud­juk emel­ni a polc­ról. Pon­to­sab­ban ak­kor tud­juk le­emel­ni, ha van se­géd­esz­kö­zünk: egy lét­ra.

Ah­hoz, hogy el­ér­jük a tel­jes bol­dog­sá­got ezen a vi­lá­gon, a sze­re­te­tet kel­le­ne tud­nunk ma­ra­dék­ta­la­nul meg­va­ló­sí­ta­ni. Egy­sze­rű­en min­dent és min­den­kit kel­le­ne, hogy sze­res­sünk, és ben­nün­ket is min­den és min­den­ki kel­le­ne, hogy sze­res­sen. Nyil­ván­va­ló azon­ban, hogy ez le­he­tet­len: már pusz­tán fi­zi­ka­i­lag sem va­gyunk ar­ra ké­pe­sek, hogy az egész vi­lág­ra ki­ter­je­dő­en él­jük meg a sze­re­te­tün­ket, hi­szen nem le­he­tünk ott min­den­hol, erőnk is vé­ges, le­he­tő­sé­ge­ink kor­lá­to­zot­tak. Kell te­hát egy lét­ra, hogy el­ér­jük a leg­fel­ső pol­cot is.

Ez a lét­ra pe­dig Is­ten sze­re­te­te. Olyan sta­bil ka­pasz­ko­dó, amely min­den em­be­ri kor­lá­tun­kon kí­vül re­ked­tet se­gít el­ér­ni. Olyan út, ame­lyen fel­ka­pasz­kod­ha­tunk azok­ba a ma­gas­sá­gok­ba, ahol az el­ér­he­tet­len­nek tű­nő la­kik. Olyan se­gít­ség, amely ki­emel a mély­ből, fel­emel a kö­zöny­ből, és ki­szé­le­sí­ti előt­tünk a le­he­tő­sé­ge­ket.

A tel­jes bol­dog­ság el­éré­sé­re te­hát meg­van az esz­kö­zünk. Csu­pán ar­ra van szük­ség, hogy fel­ad­juk azt a szán­dé­kun­kat, hogy majd a ma­gunk ere­jé­ből, se­gít­ség nél­kül ér­jük el. Ha haj­lan­dó­ak va­gyunk olyan ma­gas­ra ten­ni a köny­vet, hogy lét­ra nél­kül ne ér­jük el, csak ak­kor ta­lál­hat­juk meg könnye­dén. Ha be­lát­juk, hogy a mi sze­re­te­tünk vé­ges és tö­ké­let­len, és Is­ten sze­re­te­tét hív­juk se­gít­sé­gül, csak ak­kor ér­het­jük el könnye­dén azo­kat, amik és akik tá­vol van­nak tő­lünk.

Is­ten sze­re­te­te pe­dig min­den­nap ren­del­ke­zé­sünk­re áll. A lét­ra oda van tá­maszt­va a polc­hoz, sen­ki sem vi­szi el on­nan. Ez a sze­re­tet ér­he­tő tet­ten Iz­rá­el­nek az egész Ószö­vet­sé­gen vé­gig­hú­zó­dó tör­té­ne­tén, és ez va­ló­sult meg Krisz­tus el­jö­ve­te­lé­ben, ta­ní­tá­sá­ban, gyó­gyí­tá­sa­i­ban, ha­lá­lá­ban és fel­tá­ma­dá­sá­ban. Ezt a sze­re­te­tet kí­nál­ja fel ne­künk is Jé­zus, ami­kor el­hív ben­nün­ket ta­nít­vá­nyai kö­zé, ez a sze­re­tet fog ben­nün­ket egy­be az ő nyá­já­ban, és ez a sze­re­tet va­ló­sul meg az örök bol­dog­ság­ban a mennyek or­szá­gá­ban.

El­ér­het­jük-e te­hát a tel­jes bol­dog­sá­got ezen a föl­dön? Ez ugyan­olyan kér­dés, mint hogy le tud­juk-e ven­ni a köny­vet a leg­fel­ső polc­ról. Is­ten­nel, aki ma­ga a sze­re­tet, min­den le­het­sé­ges.

Ka­pasz­kod­junk hát fel ve­le a ma­gas­ba, hogy a bol­dog­ság lét­rá­ján el­jus­sunk az örök ma­gas­sá­gig, ahol már nin­cse­nek ige­kö­tők, csak Is­ten örök sze­re­te­té­hez kö­tő igék. Ámen!

Zsí­ros Lil­la

::Nyomtatható változat::