Az élet ke­nye­re

Hozzászólás a cikkhez

A mély­ség le­he­tő­ség. Le­he­tő­ség az új­ra­kez­dés­hez, az új­já­te­rem­tés in­tim ak­tu­sa, al­ka­lom ar­ra, hogy meg­újulj. A fo­gan­ta­tás és a meg­ha­lás csend­je, az ész­re­ve­he­tet­len cso­dáé, amely min­dig a mély­ség­ben megy vég­be. Le­he­tő­ség a ta­lál­ko­zás­ra, a meg­ta­lá­lás­ra, hogy örö­mö­det leld ön­ma­gad­ban és ab­ban, aki a Mély­ség és a Ma­gas­ság. A ta­lál­ko­zás a rá­ta­lá­lás örö­mé­vel aján­dé­koz meg, a fel­esz­mé­lést ad­ja ne­ked, hogy nem vagy egye­dül…

A mély­ség ti­tok. Az ere­det, a kez­det ar­che­tí­pu­sa, amely be­lénk kö­ve­sed­ve őr­zi a te­rem­tett­sé­gün­ket, az el­ső érin­tést, az ős­fé­lel­met. A ti­tok­ban meg­nyí­lik, fel­tá­rul, nyil­ván­va­ló­vá vá­lik mind­az, ami ad­dig rejt­ve volt. Meg­is­mer­he­tő­vé vál­nak a sza­vak, s be­ava­tott le­szel, is­me­rő­je a fe­le­le­tek­nek. Ti­tok­nok le­szel, pap, az igaz­ság tu­dó­ja, mert a ti­tok min­dig az igaz­sá­got ta­kar­ja, olyan igaz­sá­got, amely va­ló­vá, va­ló­ság­gá le­het, de csak­is ott, a mély­ben.

A mély­ség kö­zel­ség. Olyan, mint a sut­to­gó szó vagy az öle­lés, amely be­lénk ha­sít, meg­bor­zon­gat, át­jár. A mély­ség van hoz­zánk a leg­kö­ze­lebb – min­den más csak lát­szat –, a mély­ség te ma­gad vagy, s ott le­hetsz a leg­kö­ze­lebb va­la­ki­hez, ott és ak­kor, ami­kor tá­vol vagy a mély­sé­ged­ben. S ott nem le­hetsz más, nem le­het más, csak te és ő. A mély­ség össze­hoz, kö­ze­lebb hoz em­be­re­ket. Az em­be­ri­ség egyet­len kö­zös él­mé­nye: a mély­ség, a mély(s)ég tit­ka.

A mély­ség sza­bad­ság. A meg­kö­tö­zött­ség fel­ol­do­zá­sa, a gyó­nás misz­té­ri­u­ma. A sza­bad­ság a meg­könnyeb­bü­lés ün­ne­pé­vel és az el­ső lé­leg­zet­vé­tel bá­tor­sá­gá­val aján­dé­koz meg. A fel­sza­ba­du­lás szár­nyát ad­ja, tá­gas tér­re he­lye­zi lá­ba­i­dat, re­pül­ni ta­nít. A sza­bad­ság a bi­za­lom me­rész­sé­gét, a szem­te­len, gyer­me­ki oda­adást tár­ja eléd.

A mély­ség szép­ség. Az alak­ta­lan, meg­fog­ha­tat­lan szép­ség örök­ké­va­ló­sá­ga. A fáj­da­lom és az öröm eta­lon­ja; ide­ál, amely em­ber­te­le­nül fáj, ha itt van, de fáj a hi­á­nya is. A min­dent meg­szé­pí­tő tá­vol­ság könnyed ígé­re­tek­kel csá­bít, az idő rö­hög­ve néz ve­lem far­kas­sze­met, de én tu­dom: „A tá­vol­sá­got, mint üveg / go­lyót, meg­ka­pod…”, hogy rá­cso­dál­kozz szép­sé­gé­re, hogy uj­ja­id kö­zé vedd, hogy a nap fe­lé tartsd, hogy érezd si­ma­sá­gát, hogy gyer­mek légy.

Czön­dör Ist­ván

::Nyomtatható változat::