Itt­hon – ott­hon

Hozzászólás a cikkhez

Ami­kor a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú vé­ge fe­lé Bra­zí­lia is be­lé­pett a há­bo­rú­ba, és ha­dat üzent Ma­gyar­or­szág­nak, be­zár­ták a ma­gyar kor­mány ál­tal Bra­zí­li­á­ban üze­mel­te­tett ele­mi is­ko­lá­kat. A ma­gyar ko­ló­nia men­tet­te a ment­he­tőt – így tör­tént, hogy a Săo Pa­u­ló-i ma­gyar re­for­má­tus gyü­le­ke­zet ka­rá­cso­nyi vá­sá­ra­in éve­kig le­he­tett vá­sá­rol­ni ma­gyar nyel­vű ele­mis­ta is­ko­lás­köny­ve­ket.

Én is meg­vet­tem a Be­tű­or­szág vi­rá­gos kert­je egész so­ro­za­tát, az el­ső osz­tá­lyos­tól a ha­to­di­ko­sig, és más hí­ján re­me­kül tud­tam őket hasz­nál­ni a cser­kész­fog­lal­ko­zá­so­kon. Ver­sek, tör­té­nel­mi el­be­szé­lé­sek, föld­raj­zi, ter­mé­szet­raj­zi és egyéb is­mer­te­tő kis cik­kek, köz­mon­dá­sok, tré­fás szó­já­té­kok, kéz­ügyes­sé­g-fejlesztők, egész­ség­re ne­ve­lő jó ta­ná­csok – va­ló­sá­gos kin­cses­bá­nya volt ez a hat kö­tet. Nem cso­da, hi­szen Mó­ra Fe­renc szer­kesz­tet­te a Ki­rá­lyi Ma­gyar Egye­te­mi Nyom­da meg­bí­zá­sá­ból, a leg­jobb ma­gyar írók és köl­tők mű­ve­i­vel.

A kor szel­le­mé­nek meg­fe­le­lő­en a köny­vek so­kat fog­lal­koz­tak a ma­gyar fa­lu­val, a fa­lu­si em­be­rek éle­té­vel és a csa­lád, szü­lők, anya – ta­lán ki­csit ide­a­li­zált? – ké­pé­vel (lásd Arany Já­nos Csa­lá­di kör cí­mű ver­sét).

Vissza­ke­rül­ve Eu­ró­pá­ba vet­tem új ol­va­só­köny­ve­ket, hogy le­gyen a ke­zem­ben mo­der­nebb anyag is. Eze­ket és az új gye­rek­köny­ve­ket ol­vas­va egy idő után fel­tűnt va­la­mi. A köny­vek­ben to­vább­ra is sze­re­pel­tek csa­lá­dok, de ér­de­kes vál­to­zás­sal: a csa­lá­di élet már nem az anya kö­rül for­gott. Át­vet­te sze­re­pét a nagy­ma­ma. Amíg az anya fe­hér kö­peny­ben vagy ép­pen trak­tort ve­zet­ve, de min­den­eset­re az ott­ho­non kí­vül buz­gón épí­tet­te a szo­ci­a­liz­must, ad­dig a kis, kon­tyos, há­zi kö­té­nyes, mo­soly­gó nagy­ma­ma tett-vett a csa­lád­ban. Még Weö­res Sán­dor ked­ves kis ver­sé­ben is a „ra­ko­dó nagy­anyó” az, aki reg­gel be­ve­ti a ván­kost. Ar­ról per­sze nem esett szó, hogy mi tör­té­nik ott, ahol nem akad ilyen „be­le­va­ló“ nagy­ma­ma …

Múl­tak az évek, és egy­szer­re azon vet­tem ész­re ma­gam, hogy az uno­kám­mal az itt­ho­ni, né­met is­ko­lai an­golnyelv-­köny­vet ta­nul­má­nyoz­zuk. Szó­kincs­bő­ví­tés cél­já­ból a ro­kon­sá­got ta­nul­ták, és fel­ada­tul el kel­lett ké­szí­te­niük a csa­lád­fá­ju­kat. A könyv kö­zölt is egy pél­dát, le­he­tő­leg min­den­fé­le ro­kon fel­so­ro­lá­sá­val. És íme, mit lá­tok: ott áll, fe­ke­tén-fe­hé­ren: el­vált! Hát per­sze, ha a va­lós éle­tet akar­ja a tan­könyv tük­röz­ni, ak­kor vi­lá­gos, hogy en­nek is ott kell len­nie!

Eszem­be ju­tott az a kon­fir­man­dus­cso­por­tunk, amely­nek a tag­jai egy­sze­rű­en nem vol­tak haj­lan­dók a ne­gye­dik pa­ran­cso­lat­ról be­szél­ni. „Mi­ért tisz­tel­jem az anyá­mat? Azért, mert négy­éves ko­rom­ban ott­ha­gyott egye­dül az apám­mal?” – ilyen kér­dé­sek hang­zot­tak el. A cso­port há­rom­ne­gyed ré­sze el­vált szü­lők gyer­me­ke volt…

Tan­köny­ve­ink, gon­do­lom, nem­csak ta­ní­ta­ni, de ne­vel­ni, a he­lyes élet­re ve­zet­ni is akar­nak. Ál­lí­tó­lag az em­be­ri­ség ál­lan­dó­an fej­lő­dik, ha­lad elő­re. Ha a csa­lád tör­té­ne­tét né­zem, amely­ről is­ko­la­köny­ve­ink ta­nús­kod­nak, va­ló igaz, hogy az utób­bi év­ti­ze­dek­ben so­kat vál­to­zott, itt­hon is, ott­hon is. A kér­dés csak az, hogy le­het-e ezt fej­lő­dés­nek ne­vez­ni. Hi­szen ap­rán­ként már nem is tud a mai gye­rek „csa­lád­fát” ké­szí­te­ni a sok „szing­li” anyá­val vagy apá­val, akik eset­leg már ma­guk is „szing­li” szü­lő gye­re­ke­ként nőt­tek fel.

Ma foly­ton em­be­ri jo­gok­ról be­szé­lünk. A gye­re­kek­nek is jo­guk van meg­fe­le­lő, egész­sé­ges kör­nye­zet­hez, ele­gen­dő táp­lá­lék­hoz, ru­há­hoz, jól mű­kö­dő és kö­ze­li nap­kö­zi ott­hon­hoz és ok­ta­tá­si in­téz­mény­hez. Mind­ezért haj­lan­dók va­gyunk a ba­ri­ká­dok­ra men­ni. De mer­jük-e azt han­goz­tat­ni, hogy min­den gye­rek­nek jo­ga van egy anyá­ra és egy apá­ra, és tény­leg egy­re, és rá­adá­sul ugyan­ar­ra?! És nem ahogy esik, úgy puf­fan, cse­re­be­re út­ján va­la­ki­re – ha egy­ál­ta­lán?

An­nak ide­jén a Tíz­pa­ran­cso­lat szer­ző­jé­nek er­ről ha­tá­ro­zott vé­le­mé­nye volt. Meg­mond­ta a ne­gye­dik pa­ran­cso­lat­tal…

– rk –

::Nyomtatható változat::