A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 16. vasárnap

Hozzászólás a cikkhez

Vigyázat! Nem ivóvíz! – látjuk gyakran a feliratot mívesre faragott díszkutakon. Sok helyen a csapból sem folyik egészséges víz, és ma már azt is elmondhatjuk, hogy nincsen olyan esztendő, amelyben ne szólnának a hírek folyók és egyéb élő vizek megmérgezéséről. Bizony mérgezett vizet iszunk! Pedig inkább tiszta vizet kellene önteni a pohárba! S ha mégis felüdülésre vágyunk, egészen a forráshoz kell visszatérnünk, és ott kell a mélyből feltörő vízből merítenünk.

Ámósz korában Isten népe is felüdülésre vágyott: felüdülésre abban a kegyetlen világban, amely körülvette őket. Isten kemény szavakkal mondatta ki prófétájával a valóságot: sok a bűnötök, nagyok vétkeitek! Az elesettek elnyomása, hazugság, megvesztegetés uralkodik közöttetek, „és utálják, aki megmondja az igazat”… Ezért menekültek sokan a templomba, a gyülekezetbe, felüdülést remélve. Ezért feledkeztek bele az istentisztelet sokat csiszolt, veretes, jól bejáratott rendjébe, amely a biztonság és az örök változatlanság reményével kecsegtette őket. De a felüdülés a megszokott formák, megszokott szavak és imádságok, a megszokott énekek és formásra szabott igehirdetések ellenére is rendre elmaradt. Hiszen hogyan is lehetne felüdülés olyan istentiszteletben, amelyre csupán az ember tekint elégedett megnyugvással, miközben Isten „gyűlöli és megveti” azt?! S hirtelen rá kell ébredniük, hogy hiába a legszebb liturgia és éneklés, amely a földi fülnek kedves és szép, ha Isten csupán lármának tartja, és undorral utasítja vissza mint népe megjátszott áhítatának és szentségének megnyilvánulását. Mert valami hiányzott. Hiányzott akkor és ott, és hiányzik itt és most a világból éppúgy, mint a hívőkből. Nincs törvény, de van törvénytelenség. Nincs igazságosság, de van igazságtalanság. Miközben árad a patinás díszkutakból az ihatatlan víz: imádság, ének, igehirdetés…

Hiszen nem a mesteri tökéletesség hiányzik az istentiszteletből. Sokkal inkább az élet. A romlott, könyörtelen, törtető és cinikus világban az istenhívők egymásra figyelése. Hiányzik egy ölelés a bajban, egy türelmes szó a vitában, egy darab kenyér a kosárban – s ki tudja, mi minden még, ami valóban az életről szól. Közösségről, amely a világból betérve felüdít: megszelídít, meggyógyít, jobbá tesz.

Az az élet hiányzik sokszor, amelyet örömmel jár át Isten legszebb és legszentebb önvallomása: Jézus Krisztus. Marad a szavakban kimerülő, terméketlen istentisztelet, az „áldozat” szeretet nélkül, az oltárra helyezett ajándék megbékélés nélkül. Istentisztelet énekben és vigasságban, de nem Lélekben és igazságban. Pedig Jézus élete, munkája nyomán éppen ez áradt szét a világban, mint a bővizű patak, az életet felüdítő víz… Mégsem merítünk belőle. Vajon a mi istentiszteletünk – a templomban és az életben – ennek a Jézus Krisztusnak szól-e? S vajon nem bántja-e Isten szemét és fülét, amikor az égbekiáltó ellentétet látja nálunk és közöttünk a szavak és a tettek, a szavak és a szívek között?

Látszólag minden a helyén van: az ünnepek a naptárban, az Istennek meghozott áldozatok, az énekkarok és templomi hangszerek és a közös, nagy erőfeszítés Isten megközelítésére. A sok díszlet és kellék között csak egyetlen, egyre nyugtalanítóbb hiány támad: a gyülekezet, az Isten népe nincsen a helyén. És ennél jobban semmi sem idegesíti és haragítja Istent.

Kerüljenek tehát helyükre a dolgok! Látszat helyett áradjon az igazság, mint a bővizű patak! Az ihatatlan és mérgezett vizek helyett áradjon a mindent megújító élő víz! Merítsünk az üdítő forrás mélyről feltörő vizéből, mert régóta adósak vagyunk már ezzel – egyenként és együtt is! Hiszen enélkül nincs igaz istentisztelet.

Imádkozzunk!

„Mint a szép hűvös patakra a szarvas kívánkozik, lelkem Istent úgy óhajtja, és hozzá fohászkodik. Tehozzád, én Istenem, szomjúhozik én szívem. Színed elé, ó, nagy Isten, vajon mikor jutok innen? Éjjel-nappal hulló könnyem énnekem a kenyerem, amidőn azt kérdik tőlem, hol van az én Istenem. Ezen mélyen bánkódom, és házadat óhajtom, hol a hívek seregében örvendek szép éneklésben.” (EÉ 76)

Korányi András

::Nyomtatható változat::