A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 16. vasárnap

Hozzászólás a cikkhez

Vigyázat! Nem ivóvíz! – látjuk gyakran a feliratot mívesre faragott díszkutakon. Sok helyen a csapból sem folyik egészséges víz, és ma már azt is elmondhatjuk, hogy nincsen olyan esztendõ, amelyben ne szólnának a hírek folyók és egyéb élõ vizek megmérgezésérõl. Bizony mérgezett vizet iszunk! Pedig inkább tiszta vizet kellene önteni a pohárba! S ha mégis felüdülésre vágyunk, egészen a forráshoz kell visszatérnünk, és ott kell a mélybõl feltörõ vízbõl merítenünk.

Ámósz korában Isten népe is felüdülésre vágyott: felüdülésre abban a kegyetlen világban, amely körülvette õket. Isten kemény szavakkal mondatta ki prófétájával a valóságot: sok a bûnötök, nagyok vétkeitek! Az elesettek elnyomása, hazugság, megvesztegetés uralkodik közöttetek, „és utálják, aki megmondja az igazat”… Ezért menekültek sokan a templomba, a gyülekezetbe, felüdülést remélve. Ezért feledkeztek bele az istentisztelet sokat csiszolt, veretes, jól bejáratott rendjébe, amely a biztonság és az örök változatlanság reményével kecsegtette õket. De a felüdülés a megszokott formák, megszokott szavak és imádságok, a megszokott énekek és formásra szabott igehirdetések ellenére is rendre elmaradt. Hiszen hogyan is lehetne felüdülés olyan istentiszteletben, amelyre csupán az ember tekint elégedett megnyugvással, miközben Isten „gyûlöli és megveti” azt?! S hirtelen rá kell ébredniük, hogy hiába a legszebb liturgia és éneklés, amely a földi fülnek kedves és szép, ha Isten csupán lármának tartja, és undorral utasítja vissza mint népe megjátszott áhítatának és szentségének megnyilvánulását. Mert valami hiányzott. Hiányzott akkor és ott, és hiányzik itt és most a világból éppúgy, mint a hívõkbõl. Nincs törvény, de van törvénytelenség. Nincs igazságosság, de van igazságtalanság. Miközben árad a patinás díszkutakból az ihatatlan víz: imádság, ének, igehirdetés…

Hiszen nem a mesteri tökéletesség hiányzik az istentiszteletbõl. Sokkal inkább az élet. A romlott, könyörtelen, törtetõ és cinikus világban az istenhívõk egymásra figyelése. Hiányzik egy ölelés a bajban, egy türelmes szó a vitában, egy darab kenyér a kosárban – s ki tudja, mi minden még, ami valóban az életrõl szól. Közösségrõl, amely a világból betérve felüdít: megszelídít, meggyógyít, jobbá tesz.

Az az élet hiányzik sokszor, amelyet örömmel jár át Isten legszebb és legszentebb önvallomása: Jézus Krisztus. Marad a szavakban kimerülõ, terméketlen istentisztelet, az „áldozat” szeretet nélkül, az oltárra helyezett ajándék megbékélés nélkül. Istentisztelet énekben és vigasságban, de nem Lélekben és igazságban. Pedig Jézus élete, munkája nyomán éppen ez áradt szét a világban, mint a bõvizû patak, az életet felüdítõ víz… Mégsem merítünk belõle. Vajon a mi istentiszteletünk – a templomban és az életben – ennek a Jézus Krisztusnak szól-e? S vajon nem bántja-e Isten szemét és fülét, amikor az égbekiáltó ellentétet látja nálunk és közöttünk a szavak és a tettek, a szavak és a szívek között?

Látszólag minden a helyén van: az ünnepek a naptárban, az Istennek meghozott áldozatok, az énekkarok és templomi hangszerek és a közös, nagy erõfeszítés Isten megközelítésére. A sok díszlet és kellék között csak egyetlen, egyre nyugtalanítóbb hiány támad: a gyülekezet, az Isten népe nincsen a helyén. És ennél jobban semmi sem idegesíti és haragítja Istent.

Kerüljenek tehát helyükre a dolgok! Látszat helyett áradjon az igazság, mint a bõvizû patak! Az ihatatlan és mérgezett vizek helyett áradjon a mindent megújító élõ víz! Merítsünk az üdítõ forrás mélyrõl feltörõ vizébõl, mert régóta adósak vagyunk már ezzel – egyenként és együtt is! Hiszen enélkül nincs igaz istentisztelet.

Imádkozzunk!

„Mint a szép hûvös patakra a szarvas kívánkozik, lelkem Istent úgy óhajtja, és hozzá fohászkodik. Tehozzád, én Istenem, szomjúhozik én szívem. Színed elé, ó, nagy Isten, vajon mikor jutok innen? Éjjel-nappal hulló könnyem énnekem a kenyerem, amidõn azt kérdik tõlem, hol van az én Istenem. Ezen mélyen bánkódom, és házadat óhajtom, hol a hívek seregében örvendek szép éneklésben.” (EÉ 76)

Korányi András

::Nyomtatható változat::