A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 19. vasárnap

Hozzászólás a cikkhez

Agendánk a mai vasárnap alaphangját ebben a gondolatban adja meg: Járjunk elhívásunkhoz méltóan! Munkában!

Pál segít, hogy megértsük a munkára való felszólítás igazi értelmét. Az apostol Milétoszban tartózkodik, és magához hívja az efezusi gyülekezet véneit. Jeruzsálemi útja előtt fontosnak tartja, hogy értékelje a közöttük eltöltött időt, és útmutatásával segítse őket. Szeretettel beszél velük mint hitbeli testvéreivel. Tudja, hogy a vének értik minden szavát, figyelnek minden gondolatára. Ezért bátran szól az élő Istenről és kegyelmének igéjéről. Ezt helyezi mondanivalója középpontjába. Ha az efezusiak megőrzik ezt az igazságot, és nem távolodnak el tőle, akkor az áldást hoz rájuk. Emlékezetükbe idézi azt a három évet, amíg közöttük szolgált. Inti őket, hogy legyenek éberek, mert tudja, hogy lesznek, akik megpróbálják lerombolni mindazt, amit a Szentlélek épített köztük az Úr Igéjével. Mindezen felül – a megélhetés kérdésében – saját példáját állítja eléjük. Hiszen Pált nem a gyülekezet tartotta el. Tanult szakmájából, a sátorkészítésből élt, sőt munkatársairól is ebből gondoskodott. „Senkinek ezüstjét, aranyát vagy ruháját nem kívántam…” Ez különbözteti majd meg a tévtanítóktól azokat is, akiket ő állít szolgálatba. A hamis tanítók – mint „látogatók” – házról házra jártak, s mindenkitől elvárták és megkövetelték a teljes körű ellátást. Az apostol helyteleníti és elítéli az ilyen fajta béresmunkát. A gyülekezetben szolgáló ne legyen kolonc a hívek nyakán!

Pál a munkát a tanítványi élet fontos és meghatározó jegyének látja. A munkában nem az alá- és fölérendeltséget, nem a terhet és nem a nehézséget érzi. Sokkal inkább a Krisztustól tanultakat hangsúlyozza: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.”

Hivatás – munka – kényszer? Hogy e három közül ki-ki melyiket érzi élete, kenyérkereső foglalkozása, boldogulása jellemzőjének, nem tudhatom. De tudom, hogy nincs fontosabb vagy kevésbé fontos, figyelemre méltó vagy szégyellni való munka. Isten megáld mindent, amit az ő nevében kezdünk el és viszünk véghez, sőt hivatássá teszi. Sajnos sokszor találkozunk olyan emberekkel, akiken látszik, hogy kínnal-keservvel és a legnagyobb unalommal végzik feladatukat. De azt is megjegyezzük, amikor kedves volt a postás, előzékeny a tanító, türelmes az orvos, és pontos az iparos. A munka hozzátartozik az életünkhöz, a mindennapjainkhoz. Munkánk után ítélnek meg és értékelnek bennünket az emberek. Ha kényszerszagú a tevékenységünk, és csak a minimálisan elvárhatót teljesítjük – noha többre is lenne erőnk, lehetőségünk –, az Úristent sértjük. Hányan keseregnek elvesztett egészségük, megbénult testük miatt: ég bennük a tenni akarás, de az erő hiányzik! Hányan sírnak megszüntetett munkahelyük után, attól félve, hogy nem kellenek senkinek! Hányan érzik magukat feleslegesnek, miután munkanélkülivé váltak! Szent Benedek ezt tanította: „Ora et labora!” „Imádkozzál és dolgozzál!” Egy régi olasz közmondás pedig így biztat: „Dolgozz, mintha örökké élnél; imádkozz, mintha holnap meghalnál!”

Hivatás – munka – kényszer? Íme a tükör minden egyházi munkás előtt! Boldoggá tesz-e, hogy dolgozhatsz az Úr egyházában? Érzed-e áldását annak, hogy szükség van rád? Tudsz-e hálát adni azért, hogy hiányozna, ha nem tennéd a dolgod? Az egyházi szolgálat semmiképpen sem lehet kényszer, de nem lehet időtöltés vagy csupán hobbi sem. Viszont kell, hogy minden ember hálát tudjon adni, amiért tehetségével, két kezével Isten országának szorgalmas dolgozója lehet.

Az idősebbek közül sokan még ma is büszkén veszik elő rég megkopott, vörös dobozkájukat a Kiváló Dolgozó Emlékéremmel. Isten adja, hogy az ítélet napján ne kelljen szégyenkeznünk a ránk bízott és elvégzett munka miatt! S ha Isten országában emlékérem nem is jár, ajándékul megkaphatjuk a legtöbbet: az üdvösséget! Egyik énekünkben (93) ezt valljuk: „Most áment mondok hitben, / És nem kételkedem, / Reám tekint az Isten, / S megáld kegyelmesen. / Munkára két kezem! / Mit Isten tennem rendel, / Jó szívvel, vidám kedvvel / Elkezdem s végezem.”

Hivatás – munka – kényszer? Isten nem erőltet ránk semmit, de segít, ha így döntöttünk: „Érted, neked akarok dolgozni, Uram!” Ámen.

Imádkozzunk!

Istenünk, Atyánk! Fogadd el tenni akarásunkat, és használj minket! Mutasd meg, hogy életünk hogyan lesz szolgálattá, munkánk hivatássá! Eléd tesszük szívünket, lelkünket, testünket, minden tehetségünket, amelyet tőled kaptunk. Ámen.

Molnár József

::Nyomtatható változat::