A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Püspökké választását követően, az Evangélikus Élet augusztus 20-i, ünnepi lapszámában már megrajzoltuk Adorjáni Dezső Zoltán portréját. Az alábbi interjú püspökké avatása előtt egy nappal készült. A tegező formát az a tény indokolja, hogy a beszélgetőtársak mindketten lelkészek, ráadásul régi ismerősök. Az interjút – valamint a püspökiktató ünnepi istentisztelet összefoglalóját – teljes terjedelmében október 16-án, szombaton 12.10-től, az Isten kezében című sorozatműsorban sugározza a Duna Televízió. Szerkesztő-riporter: Fabiny Tamás.

– Hogyan lettél lelkész?

– Családomban ennek már óriási hagyománya van. Felmenőim között nagyon sok református és elég sok evangélikus lelkész volt. Édesapám református lelkész volt, ő 1964-ben, éppen születésem évében halt meg. Anyai nagyapám pedig evangélikus lelkész esperesként szolgált. Mindez meghatározta pályafutásomat. Abban a történelmi korban nagyon meghatározó volt, ha valaki lelkészcsaládban nevelkedett.

– Melyik parókiákon nőttél föl?

– Sokban kötődöm Hétfaluhoz. A bácsfalusi parókián anyai nagyapám volt a lelkész, és nevelőapám, Antal László a segédlelkész. Aztán sokat jelentett nekem a türkösi paplak, ahol nevelőapám szülei éltek. Ezt követően pedig Bukarestben voltunk, úgyhogy több helyen megfordultam. Vallom, hogy fontos volt a családi örökség, ám ez nem jelentette azt, hogy a hitet, mint egy kis csomagot, megkaptam. Volt ugyanis olyan periódus az életemben, amikor komolyan vívódtam, kétségeim voltak. Utólag visszagondolva nagyon örülök ennek. Nevelőapám, aki komoly gondolkodású teológus és olvasott ember volt, soha nem próbálta erőszakosan belém sulykolni a hitet. Rengeteget beszélgettünk és vitatkoztunk, eközben megengedte nekem, hogy ellenkezzek. Azt hiszem, ez volt a legjobb. A hitet nem rám erőszakolta valaki, hanem az bennem megérett. Nagyon fontosnak tartom az ember életében, hogy tusakodjon Istennel. A hit harcát meg kell vívni. Így jutottam hitre, és így kaptam lelkészi elhívatást is.

– A teológiát a ’80-as években végezted, ami Romániában a diktatúra ideje volt.

– Valóban, Románia háború utáni történetének egyik legkeservesebb időszaka volt az. Persze az ötvenes évek számítottak a legnehezebbnek, amikor sok lelkészt be is börtönöztek. Köztük mindkét apámat, tehát édesapámat és nevelőapámat. Az én teológuséveimet bizonyos kettősség jellemezte. A teológia bezárkózott. A kolozsvári teológia – és általában a kutatómunka – nagyon zárt volt. Ez egyrészt védelmet és önvédelmet, másrészt elzártságot jelentett: egyszerűen nem lehetett a nyugati vagy akár a magyarországi teológiával normális kapcsolatot ápolni. A könyvek nagy része indexen volt. Professzoraink sem örvendtek túlságosan a kérdéseknek vagy a kritikus gondolkodásnak. Mindezzel együtt a kolozsvári közös protestáns teológia meghatározta életemet: hálás vagyok mindazért, amit ott kaptam.

– Lelkészi, gyülekezeti szolgálataidnak mik voltak a legfontosabb állomásai?

– Bukarestben nevelőapám mellett voltam segédlelkész. Rengeteget tanultam tőle, indításnak nagyszerű volt. Aztán hirtelen bedobtak a mély vízbe: ő átjött Tatrangba lelkésznek, és én maradtam a főváros román és magyar gyülekezetében. Munkámat meghatározta a nagyváros, a szórványhelyzet, a kétnyelvű szolgálat. Nagyon fontosnak tartottam a gyermek- és ifjúsági munkát, és általában a különböző csoporttevékenységeket. A bukaresti misszió a legjobb értelemben vett provokatív helyzetet jelent a lelkész számára. A magyar gyülekezet tradicionálisabb, a román pedig egy állandóan változó közösség volt. Ez a kettősség meghatározta az életemet, sőt formált engem is. Idővel aztán a Brassói Egyházmegye esperese lettem: hálás vagyok azért a feladatért, amit a lelkészi kar bízott rám. Ennek során belülről ismerhettem meg a gyülekezetek életét. Ezek a tapasztalatok sokat fognak segíteni püspöki munkámban is.

– Családod mennyiben tud segíteni?

– Jó családi háttér nélkül egyáltalán nem boldogulnék. Feleségem tanárnő, de közgazdasági végzettséget is szerzett. Csenge lányom hatodik évében van, Tomaj fiam pedig kilenc hónapos.

– Püspökként tudsz-e már rangsort felállítani az elvégzendő feladatok között?

– Rangsorolni azért nem könnyű, mert minden munkaág fontos, és főleg sürgős. Nem tűr halasztást. Van azonban elképzelésem a prioritások tekintetében, hiszen vannak rövid távú tennivalók is. Rendet kell tenni az egyházi adminisztrációban. A közelmúlt megkezdett munkáit be kell fejezni: egyaránt gondolok építkezésekre és új struktúrák létrehozására. Példaként a diakónia fejlesztését említem, ami egyaránt jelent rövid és hosszú távú feladatot. Úgy kell munkánkat végezni, hogy megfeleljünk a 21. század igényeinek. Az egyház akkor tud hitelesen beszélni a mai emberrel, ha az megérti, hogy az egyház érte is van. Ilyen szellemben válhatunk misszionáló és evangélizáló egyházzá.

– Mennyiben lesz csapatod?

– A csapat lassan feláll. Nem egyedül lettem püspök, hanem magam mögött érzem a lelkészi kart, hiszen a gyülekezetek több mint 90 százaléka szavazott rám. Úgy érzem, lelkész testvéreim bíznak bennem, és várnak tőlem valamit. Hiszem, hogy csapatként mögém állnak. A munka folyamán aztán lassan kialakul a szorosabb értelemben vett, kisebb csapat is. Meglátjuk, ki mihez ért igazán, kinek mihez van elhívása.

– Miként tervezed a kapcsolatot a Magyarországi Evangélikus Egyházzal?

– Csak jobb lehet, mint amilyen eddig volt. No, nem volt rossz a kapcsolat, de sokszor csak felszínes maradt. A mi részünkről megvan az elmélyítés igénye, és nagyon remélem, hogy a magyarországiak is készek erre. Minden területen lehet erősíteni. Elsősorban a teológiai oktatás és a diakónia munkaágaira gondolok. Egyházvezetői szinten jó az együttműködés, de nagyon fontos lenne a gyülekezeti kapcsolatokat is tovább erősíteni. Nem mi, vezetők vagyunk fontosak, hanem a gyülekezeteink. Minden értük van. Mai divatos szóval az integrációt érzem nagyon fontosnak, hogy egymásba fonódva haladjunk tovább.

– Korábban már elhangzott az a megfogalmazás, hogy a három magyarországi egyházkerület mellett a tietek a negyedik. Helytálló lehet ez a kifejezés?

– Jelképesen valóban a negyedik egyházkerület vagyunk. Azt hiszem, mindennek adminisztratív-jogi akadálya nincs. Ezt más egyházak már régen gyakorolják. Hogy ezt jogilag milyen formában tudjuk megvalósítani, az a négy egyházkerületen, illetve a zsinatokon áll vagy bukik. Ha ez az egyházpolitikai akarat megvan, akkor szerintem nincs az integrációnak akadálya. A jog általában egy tényt követ. Ha a tény már létezik, akkor azt valamilyen jogi aktussal meg lehet pecsételni, és rendszerbe lehet önteni. Persze a jogi szempontoknál fontosabbnak tartom azt, hogy valójában erős és élő kapocs legyen a gyülekezeteink között.

– Mennyire állsz készen közéleti és politikai harcok vállalására? Püspökként nyilván sok ilyen feladatod is lesz.

– Munkámnak máris ez az egyik súlypontja. Megmondom őszintén, hogy nem vagyok túlságosan elragadtatva sem az anyaországi, sem az erdélyi politikai és közélettől. Az a stílus és az a retorika, ami ma itt is, ott is meghonosodott, szerintem túl van a jóérzés határán. A dialógusnak újszerű, civilizáltabb formáját kellene elsajátítanunk. Több toleranciát, türelmet kell tanúsítanunk egymás iránt. Szeretném, ha a parlamentek, az RMDSZ és a magyar közösségek végre szakmai kérdésekről vitatkoznának, és a politika nem személyeskedésről szólna. Püspökként, egyházi emberként, lelkipásztorként talán hathatok némileg a politikusokra, hogy másféle ethoszt honosítanak meg. Nagyon sok problémánk van. Közelednek a parlamenti választások: nem mindegy, hogy erdélyi magyar közösségünk képviseletet kap-e a Parlamentben vagy sem. A politikusok feladata nem egymás stigmatizálása és a széthúzás, hanem az összefogás keresése. A mi érdekünkben, a választók érdekében kell összefogni, legalább a huszonnegyedik órában. Nos, egy ilyen kritikus helyzetben az egyháznak és a püspöknek kell, hogy legyen mondanivalója. Anélkül persze, hogy a napi politika kérdéseibe beleavatkozzék.

– Evangélikus püspökök általában nem szoktak jelmondatot választani, mint a katolikusok. Mégis, mondanál-e olyan bibliai igét, amely összefoglalja püspöki szolgálatod lényegét?

– Igen: „Az Úr félelme a bölcsesség kezdete” (Péld 1,7). Salamon királyhoz hasonlóan ezt kérem az Úrtól. Hogy Isten adjon nekem bölcs – az új fordítás szerint engedelmes – szívet (1Kir 3,9).

::Nyomtatható változat::