Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

A politikával és annak – legalábbis demokratikus országban – kitüntetett eseményével, a parlamenti választásokkal kapcsolatban két dolog fenyeget, az egyházban talán különösen is. A választási eredmények, a politika túlbecsülése, illetve jelentőségük lekicsinylése.

Ez utóbbi is igazi veszély, egyfajta rajongás: „Mit érdekel minket az e világi hatalmi játszma? Mi az örök élet valóságára készülünk…” De hazánkban – az egyházakban is – az elmúlt időszakban inkább a túlpolitizáltság, az egyház szekerének a politikához kötése jelentette a veszélyt. Vallásszociológusok szerint az egyházhoz kötődő társadalmi csoportokban többségben vannak a jobboldali politikával rokonszenvezők. A szerény becslés is egy 60:40 százalékos arányt valószínűsít. Kérdés persze, hogy ez milyen nagyságú csoportra vonatkozik. Feltehetőleg inkább a tizenöt-húsz százaléknyira becsült aktív egyháztagra, mint arra a hetvenöt százalékra, amely a legutóbbi népszámláláskor megjelölte vallási kötődését.

Erre mutat a mostani országgyűlési választási eredmény, a szociálliberális koalíció győzelme is. Erőteljes ennek az üzenete azért is, mert a rendszerváltozás óta először fordul elő, hogy a hivatalban levő kormánykoalíciót erősíti meg a választói akarat. Ha ez rosszul is esik azoknak, akik a másik oldal sikerét remélték és tartották az ország érdekében állónak, azt pozitívumként kell elkönyvelni, hogy egyértelműen megerősítést nyert: nem az egyházakhoz való tartozás dönti el a választásokat. Hitben lévő emberek pluralista demokráciában többféle politikai gondolkodással érthetnek egyet. És a jogállamiság diadala, a politikai kultúra, az ellenzék vezérének gratulációja jó érzésünket erősíti.

Csak a saját házunk táján maradva akár büszkék is lehetünk arra, hogy – az erőteljes emocionális politizálás időszakában is – egyházhoz méltó magatartást tanúsítottunk. A választásokon való részvételre buzdításon kívül más üzenetet nem közvetítettünk.

Más kérdés, hogy időnként – szerencsére csupán elvétve és a maga torz formájában is a véleménynyilvánítás szabadságát tükrözve – az egyházi sajtóban is jelennek meg szélsőséges nézeteket kifejező írások. Ilyen, amikor azt kell olvasnunk, hogy nem is volt rendszerváltozás. Számunkra, akik végigéltük, végigküzdöttük a diktatúra évtizedeit, az elmúlt tizenhat év – kétségtelen ellentmondásaival, gondjaival együtt – a demokratikus jogállami lét, a pluralizmus pedig még mindig valóságos csoda. Ebben nem kis szerepe van az egyház szabadságának, a korlátok megszűnésének, a misszió és az evangélizáció lehetőségének, iskoláink, intézményeink működésének. A diktatúra idején megpróbáltatást szenvedők, a meggyőződésükért kiállók példamutatását, emlékét is sérti, amikor a mai társadalomban a legkisebb konfliktus – főleg anyagi természetű viták – esetén egyházellenességet emlegetünk.

Akinek van élménye az egyházellenességről, az csak mosolyog ezen. Politológusok nyilatkozták már a választás éjszakáján, hogy kétségkívül lezárult egy korszak. Egyszerűen azért is, mert eltelt tizenhat év, egyre távolabb kerül a múlt. Legközelebb már választópolgárok lesznek azok, akik a rendszerváltozás után születtek. Az egyház is, melynek örök leckéje az ősi evangélium mai hirdetése, új kihívás előtt áll. El kell döntenie, hogy öregedő, fogyatkozó népessége szokásaihoz igazodva, az aktuális politikai hatalom gesztusaira támaszkodva biztosítja-e a létét, vagy – vállalva küldetését – az evangéliumot hirdeti szóban és cselekedetben, szószékeken, a lelkigondozás során, iskolákban, intézményekben, fiataloknak és öregeknek egyaránt.

Az egyháznak meg kell hallania e választás neki szóló üzenetét. Ha nem hallja meg, az a politika lebecsülését jelenti. Felelősek vagyunk a társadalom megosztottságáért, a gyűlöletbeszéd, illetve a gyűlölködés megdöbbentő mértékű terjedéséért. Most, a választások után feladatunk hidat építeni azok között, akik felelősséget kaptak – kormányon vagy ellenzékben – a haza dolgaiért.

Talán furcsa, de rám a választási harcban egy német politikusról, Németország kancellárjáról, Angela Merkelről olvasott írások voltak a legnagyobb hatással. A kereszténydemokrata politikus, aki ráadásul az NDK-ból jött, megvalósította azt, amit kevesen gondoltak megvalósíthatónak. A kereszténydemokrata-szociáldemokrata nagykoalíció élén nyugalmat, békességet teremtett Európa meghatározó országában. Érdekes – írják az elemzők –, szinte hozzá sem fogott azoknak a reformoknak a megvalósításához, melyeket mindkét nagy párt szükségesnek tartott; a sokat emlegetett gazdasági problémák alig változtak, a munkanélküliség kérdése nem oldódott meg, mégis jó a hangulat az országban. Az emberek közülük valónak érzik a kancellár asszonyt, aki súlyt, rangot adott már-már elfeledett értékeknek: a tisztességnek, az együttműködésnek, a közérdeknek.

Emlékezetes, hogy hazánkban is felmerült a nagykoalíció ötlete; többek között vezető értelmiségiek javasolták. Mindkét nagy párt azonnal elzárkózott a javaslattól. Pedig nyilvánvaló, hogy mindkét oldalon és mindkét oldal holdudvarában jelentős a szellemi kapacitás, amelynek összehangolása jelentősen növelhetné a megoldások hatékonyságát.

Ha nem is egy olyan közvetlen politikai célt, mint a nagykoalíció, de a különböző politikai erők közeledését, az emberi kapcsolatok javítását feltétlenül elősegíthetnék – országos és helyi szinten egyaránt – az egyházi emberek, egyházi személyiségek. Méghozzá ama gondolat jegyében, hogy azt keressük, ami összeköt, ne pedig azt, ami elválaszt bennünket. Már csak az a szinte meghökkentő tény is erre kötelezi az egyházakat, hogy a két nagy párt csaknem hajszálpontosan ugyanannyi szavazatot kapott a választás második fordulójában: a különbség mindent egybevetve sem haladja meg a százezret a két oldal megoszlásában.

A pluralista demokráciának az a nehézsége és a szépsége, hogy többféle tisztességes politikai gondolkodás vetélkedik benne, és el kell fogadnunk a más nézeten lévők jogát, lehetőségét is. A létező szocializmusban a szovjet megszállók tartották fenn az egypártrendszert. Nélkülük egy napot sem ért volna meg. Akik ma – bármelyik oldalon is – csak a saját „egypártrendszerüket” tudják elfogadni, azok megrekedtek a múltban.

Az egész egyház, de az egyházi emberek, a gyülekezetek tagjai is a társadalom, a helyi társadalmak, a közélet részei, szereplői. Mint egyház távolságot tartva a közvetlen pártpolitikától – persze az egyházi emberek lehetnek demokratikus pártok tagjai –, de vállalva a közéleti felelősséget. Nem ítélkezve, de fellépve az erkölcsileg nem elfogadható jelenségek ellen, és támogatva mindazt, ami a közösség érdekét szolgálja.

A választás utáni első lapszámban nem lehet kitérni egy, egyházunkat közvetlenül érintő tény elől. Negyedszer is országgyűlési képviselőnek választották meg egyéni választókerületében Donáth László csillaghegy– békásmegyeri lelkészt, aki nem párttag, de az MSZP-frakcióban politizál. Egyfelől a választók döntése azt jelenti, hogy elismerik a munkásságát, amelyben – bármennyire sokan szeretnék is – nem válik szét a lelkészi és a képviselői tevékenység. Az ember egységes egész. Így látták ezt a választók is.

Több református lelkész is tagja a parlamentnek, de ők (egyházi törvényük szerint) erre a négy esztendőre fel kell, hogy függesszék a lelkészi szolgálatot. Nálunk a zsinat lazább szabályozást fogadott el, így a lelkész – anyagi ellenszolgáltatás nélkül– végzi, irányítja a gyülekezeti szolgálatot is. Érthető, hogy a ma tapasztalható megosztottságban főként a másik politikai oldalon állók nehezményezik ezt, de talán az is érthető – mindössze egy esetről lévén szó–, hogy a zsinat nem foglalt határozottabban állást. Az sem vitás, hogy Donáth László az elmúlt tizenkét esztendőben – és feltehetőleg ez a jövőben is így lesz – kormánypárti és ellenzéki képviselőként is több, az egyházi életet érintő ügyben konstruktív szerepet játszott. A választási eredmények nyilván az egyházban is további elemzéseket igényelnek, következtetésekre adnak módot. A következő ciklus egyházvezetésének többek között azt is el kell döntenie, hogy miként viszonyul az evangélikus lelkész képviselőhöz. Az nem megy, hogy suba alatt igényeljük a közbenjárását, nyilvánosan pedig elhatárolódunk tőle.

Adjátok meg a császárnak, ami a császáré. Szép gondolat, de erősek a korlátai. És adjátok meg Istennek, ami az Istené. Itt nincsenek korlátok, csak mulasztások. Nem a politika, hitünk kell, hogy adja az útmutatást.

Frenkl Róbert

::Nyomtatható változat::