A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

„Előadásommal úgy vélek legjobban szolgálni, ha a látottak, hallottak és olvasottak nagy tömegéből néhány egyszerű, világos szempont segítségével választom ki és fűzöm össze a részleteseményeket. […] Először egy hosszmetszetet vágunk: ebben az egyházi harc történeti lefolyását kívánjuk felrajzolni nagy fázisai szerint. Majd egy keresztmetszetet készítünk: ebben azokat az elvi és tárgyi problémákat keressük, amelyek körül az egyházi harc állandóan folyik. Végül felvetjük azt a kérdést, hogy miféle jelentősége van egyházunk számára a németországi harcoknak. Ezt nevezzük el talán értékmetszetnek.”

A szerző előadása első részében, a „hosszmetszetben” időrendben végigvezeti az olvasót az egyházi harcok eseményein:

„[…] 1933 januárjában veszi át Hitler a hatalmat. Egységet az egész birodalomban! – ez lesz a jelszó. Egységet az evangélikus egyházban is, mely akkor 28 részegyházból állott. Egy püspököt az élére, mint ahogyan egy vezér áll a birodalom élén is. Különös erővel igyekszik ezen az az egyházpolitikai párt, mely már 1932 tavaszán alakult, és a Német Keresztyén Hitmozgalom nevet vette fel, erősen kihangsúlyozván német voltát. Csakugyan nekiül az illetékes bizottság az új alkotmánytervezet kidolgozásához. Jelölik és megválasztják Bodelschwingh Frigyest, ami a Német Keresztyéneknek sehogyan sem tetszik, mert nem közülük való. Július 14-én kihirdetik az új Alkotmányt. […] Most jönne az új Alkotmány érvényesítése, kiírják az egyházi választásokat. S itt tör ki nyíltan a harc. A Német Keresztyének abszolút többséget és hatalmat akarnak mindenütt. Szept. 5-én a porosz zsinaton az egyházba is be akarják csempészni az árja §-t, mire a zsinat egy része kivonul. Most már egymást hajszolják a durva események: lemondásra késztetik a birodalmi püspököt, helyébe egy tehetségtelen embert ültetnek Müller Lajos személyében, aki a nemzetiszocialista párt bizalmi embere. Az új püspök még abban az évben kezére játssza a pártnak az evangélikus ifjúságot, hatalmi szóval beolvasztják a Hitlerjugendbe. Egymás után jönnek a német kisdiktátorok: Hossenfelder, Oberheid s különösen Jäger, akik erőszakkal akarják az egységet létrehozni. S ez balul ütött ki. […] Az egyház tisztaságát féltő kisebbség meglátja, hogy a kirobbant faji gondolat mindent elsöpörni kész támadásával szemben csak a hitvalláshűség mentheti meg az egyházat. 1934. márc. 16-án tartják az első hitvallás-zsinatot Dortmundban, Westfalen tartományban. Utána hosszú sor következik mindenfelé. […] Hogy ezek a hitvallás-zsinatok kialakulhattak, annak természetesen az adott lehetőséget, hogy a hitvalló egyház mozgalma széles körben megduzzadt, naggyá nőtt, és hatalommá lett. […]

1. Most készítsük el a keresztmetszetet. A harc alapproblémáját könnyű meglelni. Bárhol érintjük is a lejátszódott eseményeket, bármelyik ponton is kutatjuk a küzdelem okát, mindenütt rátalálunk a döntő problémára: az egyház és állam viszonyának kérdésére. Ez a véres seb.

Tudjuk, hogy az egyház és állam viszonyát egyszer s mindenkorra rendezni nem lehet, időnkint újra meg újra zavart okoz. De legyünk tisztában azzal is, hogy ennek a régi harcnak itt egy olyan új formájával állunk szemben, mely páratlan az egyház eddigi történetében. Hatalomról, erőszakról, összetűzésekről sokat beszélnek a történelem lapjai. De nem ismerik azt az állami totalitáselméletet, mit a hitlerizmus hozott. A Harmadik Birodalom totális államnak vallja magát abban az értelemben, hogy egészen magának igényli az embert, és az emberi élet minden területére rá akarja nyomni bélyegét. Nemcsak a közigazgatást és a gazdasági életet akarja szabályozni, hanem magának vindikálja teljességében a nevelés munkáját, irányokat szab a tudománynak, kíméletlenül kezében igyekszik tartani a szellemi és világnézeti folyamatokat, és minden eszközzel saját elveit akarja belevinni a lelki életbe is. Így történt meg az, hogy a nemzetiszocialista világnézet, különösképpen is a Rosenberg-féle fajelméletben és vérmítoszban, vallásos formát öltött, ami – szerintük – minden emberre kötelező! Itt nem lehet szó többé arról, hogy a kereszténység önállóan létezzék más világnézetek mellett. A nemzetiszocializmus mint világnézet és mint vallás korlátlan, abszolút, totális igénnyel lép fel: csak ő élhet, minden másnak pusztulnia kell. Hogy hivatalosan azt állítják még, hogy a párt a »pozitív kereszténység« alapján áll: nem egyéb rút fogalomzavarnál. Amit ők pozitív kereszténységnek neveznek, az a mi szemünkben egyáltalán nem kereszténység, ellenkezőleg, tősgyökeres pogányság! A keresztyénség nem azonos egy bizonyos szociális népsegítéssel. A keresztyén hit a feltámadott Krisztusba vetett hit. Ez pedig, szerintük, »negatív« kereszténység, vagy Kerrl miniszter szavai szerint nevetséges valami; nem jöhet a zsidóktól az üdvösség: Hitler teremtette meg az igazi hitet: ő egy új kinyilatkoztatás hirdetője. Merő pogányság ez! Nem csoda, hogy kevesen bár, de hamar meglátták egyesek, hogy itt az egyház léte forog kockán. Az a kérdés, hogy az állammal kapcsolatos egyház egyáltalán lehet-e még keresztyén?! Így csak két eshetőség maradt. Vagy eltűri az egész egyház, hogy faji vallásossággá tegyék, és ezzel önmagát csúffá tegye. Vagy kitart hite és hitvallása mellett, és akkor harcba kell szállania. Akiknek csakugyan szívük volt az egyház, csak a harcot választhatták!

De félre ne értsen bennünket senki. Mintha most csak a nemzetiszocializmust akarnók vádolni és kárhoztatni! Meg kell vallanunk, hogy idáig jutott a helyzet egyház és állam között, abban nagy része van az egyház bűnös mulasztásainak. Hogyan történhetett meg az, hogy a német evangélikus egyház túlnyomó többsége máról holnapra belehullott ennek az új fajvallásosságnak és vérmítosznak a tőrébe? Csak úgy történhetett meg, hogy a német politikai államfordulat az egyházat szétzüllött állapotban találta. […] Az egyház – hosszú évtizedekre visszamenően kell ezt megállapítanunk – az elvilágiasodás processzusán ment át. Belsőleg szekularizálódott. Magába olvasztott idealizmust, individualizmust, humanizmust, mindenféle emberi szellemi áramlatot, és majdhogy egészen meg nem feledkezett tulajdonképpeni egyetlen sajátos hivatásáról: az isteni evangélium hirdetéséről. Ilyen egyházi állapotok könnyen lehetővé tették, hogy az új németkeresztyén tévtanítások milliókat hódítsanak meg egy csapásra. Úgyhogy azt kell mondanunk, még szerencse, hogy a nemzetiszocialista világnézet totális igénnyel lépett fel, mindent követelt, és így felrázta az egyházat álmából. Dörzsölni kezdte végre a szemét, és feleszmélt: ha kiveszik kezemből a világnézetet, az idealizmust, a humanizmust, a szociális cselekvést, akkor mi ad jogot további létezésemhez? S akkor újra felcsillant előtte a betemetett kincs: az evangélium! A Krisztusról szóló örömhír! Így vezetett el az egyház és az állam viszonyának kérdése az evangéliumhoz. Így lett az idegen áramlatok elleni harc: harc a tiszta evangéliumért! Ez a német egyházi harcok sarkpontja. Sose tévesszük ezt szem elől.

A többi felvetődő problémák is valamiképpen ezzel függnek mind össze. Ezeket részletesen nem tárgyalhatom, inkább csak megemlítek néhányat. Az egyik az ifjúság helyzete. A totális állam elsősorban az ifjúságra fekszik rá. Beszervezi magának egészen. Az egyház nem képes hozzáférni. Az iskolákat népközösségi iskolákká igyekeznek lassan átalakítani, ami egyenlő a keresztyénség kiszorulásával a tantermekből. Vagy ott van a sajtó kérdése. Rendkívül erős a cenzúra. Az egyház képtelen a valódi helyzetről tagjait felvilágosítani. Másrészt a keresztyénellenes sajtó torkaszakadtából lármázhat. […] A legtöbb gyülekezet ki van téve a világi hatalom kénye-kedvének. A párt helyi szervezetei a községekben és a városokon olyan hatalommal bírnak, hogy például a felsőbb fórumon állásukba visszahelyezett lelkészeket egyszerűen nem engedik vissza állásukba! És mit szóljak az üldözésekről, testi bántalmazásokról, meghurcoltatásokról? Kérem, higgyék el: ilyesmik is folytak és folynak a Harmadik Birodalomban.

A fontos tehát a német egyházi harc belső, tartalmi megítélésénél mindig ez: itt az egyház egzisztenciájáról van szó, az evangéliumról, a Krisztus örökkévaló ügyéről. Ezért áll harcban az egyház az állammal. A többi mozzanatok és problémák mind csak kísérőjelenségek. Ez a keresztmetszet.

1. Végül szóljunk az értékmetszetről is néhány szót. Vitán felül áll, hogy a németországi egyház küzdelmének nemcsak saját körén belül, hanem határain túl is nagy jelentősége van. Ezért foglalkozik vele az egész világ kereszténysége. Ezért tűztük mi is napirendre. Sőt ha arra gondolunk, hogy magyar evangélikus egyházunk mindig a német evangélikus egyház hatásait vette fel leghamarabb, sőt néha tőle túlságosan is függött: nem kétséges, hogy mai harca bennünket közelebbről érint, mint mondjuk az északi vagy angol-amerikai protestantizmust.

Megint csak arra van időm, hogy egy dolgot emeljek ki. Azt, amit leginkább értékelnünk kell, és aminek legjelentősebb mondanivalója van hazai egyházunk számára – ebben az egy szóban és fogalomban foglalhatom össze: a hitvallás! A német hitvalló egyház ezt kiáltja bele a világ evangélikusságának a lelkiismeretébe: vigyázzatok egyházunk hitvallásaira! Ismerjétek őket, valljátok szívvel-szájjal, tiltakozzatok minden áramlat ellen, amely vele ellenkezik. Hitvallásaink ugyanis a Szentírás tanítását foglalják egybe, s amennyiben azzal megegyeznek (és megegyeznek), annyiban az igazságot hirdetik!

Isten eddig megkímélte magyar evangélikus egyházunkat attól, hogy egy ilyen szörnyű harcban kelljen önmagára eszmélnie. Itt is, ott is, ébredezünk a közönyből papok és nem papok egyaránt. De azért nem tudom: annyira ismerősek és bizonyosak vagyunk-e hitünk tanításaiban, hogy nem hullunk az ölébe semmiféle antikeresztyén vagy álkeresztyén eszmeáramlatnak? […]

[…] az egyház nem is lehet más – s ez a német evangélikus egyház mai küzdelemének legsürgősebb üzenete hozzánk: az egyház nem is lehet más, csak hitvalló egyház!”

(Evangélikus Élet, 1937/24. és 25. szám, június 13. és 20.)

Az olvasó bizonyára megérti, hogy miért is idéztem szó szerint ilyen sokat ebből az előadásból. Mindezt elmondani, illetve publikálni (mint sok más, hasonló szellemiségű beszédet, cikket is) nem volt veszélytelen. A német nácizmus és hazai kollaboránsaik sok mindent számon tartottak, csak 1944-ben már nem volt idejük, hogy Scholz Lászlóval is leszámoljanak. Arra is szeretném az olvasót emlékeztetni, hogy volt egyházunknak később egy olyan időszaka, amikor az ehhez hasonló bátor kiállásokról jobb volt megfeledkezni. Azért, mert egy másik egyházi áramlatnak – a kommunista állammal való kollaborálást választóknak – az állt érdekében, hogy a maguk kétes „antifasizmusát” állítsák példaképnek a jövő nemzedékek elé.

Egy ilyen megemlékezésben nincs helye a polémiának, ezért erről a sajátos történelmi látásmódról – most – nem is kívánok többet mondani, mindössze annyit: köszönjük, Scholz László!

::Nyomtatható változat::