Cantate

Alapvetés 1.

Hozzászólás a cikkhez

Múlt számunkban bemutattuk induló, új rovatunk célkitűzéseit. Ma és a jövő héten az alapvetés következik: az énekléssel kapcsolatos alapokat tisztázzuk, énekeskönyvünk jellegzetességeit vizsgáljuk meg.

Az előző alkalommal megismerkedhettünk Luther zenéről vallott felfogásával: csak akkor van létjogosultsága, ha Krisztusra vonatkozik, a megváltás fölötti örömöt hirdeti. Az éneklés Luther számára is a hit természetes következménye; e vélekedésével Pál apostol gondolataihoz kapcsolódik: „…mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket; énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak…” (Ef 5,19) és „A Krisztus beszéde lakjék bennetek gazdagon úgy, hogy tanítsátok egymást teljes bölcsességgel, és intsétek egymást zsoltárokkal, dicséretekkel, lelki énekekkel; hálaadással énekeljetek szívetekben az Istennek.” (Kol 3,16)

Hogyan valósul meg mindez? Az első évezred folyamán kialakult, fejlődött és egész Európában elterjedt a keresztény liturgia. A szertartások latin szövege és dallama egy időben, együtt keletkezett, ezért szerves egységet alkot: ezt nevezzük (némi egyszerűsítéssel) gregorián zenének. E gregorián tételek vagy a mise (vasárnapi és ünnepi főistentisztelet), vagy a zsolozsma (zsoltáros istendicséret és könyörgés) részét alkotják. A kiválasztott szövegek nagy része bibliai zsoltár vagy zsoltárszerű költemény. A tételek jellegétől és a zene díszességétől függ, hogy szólista, szkóla (kiskórus) vagy a teljes közösség énekli-e el őket. Torzulás, hogy a középkor folyamán a gyülekezet egyre kevesebb megszólalási lehetőséghez jutott.

Vajon mit hozott a reformáció, hogyan változott a zene, az éneklés helye, jelentősége az istentisztelet keretein belül? A keresztény istentiszteletben – ha megszorításokkal is, de – mindig voltak anyanyelvű énekek. Ezeket többnyire a liturgia peremén vagy körmenetek alkalmával énekelte a nép. A reformáció legjelentősebb változása, hogy Luther az anyanyelven énekelt gyülekezeti éneknek önálló helyet biztosít az istentiszteleten, a gyülekezetet ezáltal a liturgia szolgálattevőjévé, aktív részesévé téve. Első, Johann Walterral közösen készített énekeskönyvének előszavában így ír: „Semmi másról ne akarjunk énekelni és beszélni, csak Jézus Krisztusról, a mi Megváltónkról.” Fontos liturgiai írásában (a Formula Missae-ben) így nyilatkozik: „Azt akarom, hogy sok német énekünk legyen, amelyeket a nép az istentisztelet alatt (…) énekelhet. Mert ki kételkedik abban, hogy azokat az énekeket, melyeket most a kórus énekel, (…) korábban az egész gyülekezet énekelte?” Később (a Deutsche Messében) már a részleteket is kidolgozza: az epistolára a Jer, kérjük Isten áldott Szentlelkét (EÉ 232), az evangélium után hitvallásként pedig a Mi valljuk: hiszünk Istenben (EÉ 247) kezdetű éneket javasolja. Tehát az énekek – szemben a középkori gyakorlattal, amikor csak az istentisztelet kiegészítő részei lehettek – meghatározott, elhagyhatatlan liturgikus funkciót kapnak.

E rövid áttekintés után foglaljuk össze, hogy milyen zene, milyen jellegű éneklés jellemző az evangélikus istentiszteletre, ezen belül is a mai magyar gyakorlatra! Örömmel jelenthetjük ki: ha a rendelkezésre álló istentiszteleti rend(ek)et igazán megismerjük és kiaknázzuk, igen színes és változatos zenei képet kapunk. Az istentisztelet gerincét természetesen az ünnepnek megfelelően válogatott gyülekezeti énekek adják. A gyülekezet és a kórus váltakozásával a megszokott énekek mondanivalóját is könnyebb lesz újra felfedeznünk. A bevezető zsoltárt, Krisztus imádását és a dicsőítést, az úrvacsorai liturgia kiemelkedő tételeit énekelhetjük a hagyományos gregorián dallamokon is (közelebb kerülve a gyökerekhez) – a nehezebb tételeket a kórusra bízva, a megfelelő helyeken pedig a gyülekezetet mozgósítva.

Ami fontos: ne féljünk az újtól, és kerüljük el a megszokásból eredő elszürkülést. Ha ez sikerül, megérezhetjük az együtt éneklés erejét, az Istennel való találkozás szent alkalmának felemelő titkát!

Ecsedi Zsuzsa

::Nyomtatható változat::