A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A Magyarországi Evangélikus Egyház közel öt évszázados története bõvelkedik próbás idõkben, amikor a puszta megmaradása volt a tét. Huszadik századi történelmünket egybe lehet-e vetni a török megszállás alatti „zord idõkkel”? Ma még nem rendelkezünk kellõ történelmi távlattal, hogy e kérdésre egyértelmûen válaszolni tudjunk. Egy bizonyos: szüleink nemzedéke két világháborút, az ország feldarabolását, a történelmi Magyarország nem is három részre szakadását, hanem – ami ennél is rosszabb – felnégyelését, rövid német, majd hosszú szovjet megszállást volt kénytelen átélni, és legfõképpen azokat a lelki gyötrelmeket, gerincroppantó megaláztatásokat, amelyeket a két diktatúra könyörtelen ideológiai szorítása okozott.

Aki hosszú kort él meg, Isten tenyerén érezheti magát, de ez nem jelenti azt, hogy a próbatételek elkerülték volna. Scholz László (1911–2005) életútja is bõvelkedett megpróbáltatásokban, amelyeket lelki- (pedagógusi, tudósi, lelkipásztori és mûvészi) alkatának és a „véletlenek” különös játékának köszönhetõen sikerült átvészelnie.

Nem tartoztam a baráti társaságába, konfirmandusai, gyülekezeteinek tagjai közé, akik rendszeresen hallgathatták igehirdetéseit. Mindössze egyszer találkoztam vele egy futó kézszorítás erejéig. Mégis, olvasmányélményeim alapján az a kép élt bennem róla, hogy egyházunk egyik nagy formátumú egyéniségét tisztelhettük (talán helyesebb így fogalmazni: kellett volna tisztelnünk) benne. Íme – a teljesség igénye nélkül – azok a mûvei, amelyeket a teológia iránt érdeklõdõk ma is nagy haszonnal forgathatnak: Krisztus hatalmában (1937, Urbán Ernõvel közösen), A hálaadás kelyhe (1938), Az Úr asztalánál (1938), Szentlélek tábora (1939.), Jézus Krisztus – gondolkodó és igazságkeresõ lelkeknek (1941), Ínségesnek szabadítója (1942), Isten fegyverzetében (Ef 6 alapján; 1943), Kicsodám van az egekben (a 23. zsoltár alapján; 1945), Tisztítsd meg szívedet, hogy megtartassál (1946), Viaskodás fehér ördögökkel, Júdás levele (1948), Konfirmációi káté és Vezérfonal a konfirmációi oktatáshoz (1948), Az evangélium Pál szerint – Római levél a szószéken (1949), A Hegyi beszéd gyülekezeti magyarázata (1953).

E felsorolásból is kitûnik, hogy Scholz Lászlót a gyakorlati teológia, annak is egy speciális ága, a pedagógiai teológia foglalkoztatta: az, hogy miként lehet nagy igazságokat az egyszerû emberek nyelvén is elmondani. Cikkeinek, amelyek az Evangélikus Életben, a Keresztyén Igazságban, a Harangszóban, a Lelkipásztorban jelentek meg, se szeri, se száma. Költészete külön méltatást érdemel.

Luther Márton óta az énekszerzésnek nagy tradíciója van egyházunkban, ebbe a vonulatba illeszthetõ Scholz László poétai munkássága is. Az 1986-os új Evangélikus énekeskönyvben huszonhét éneke található.

Nem tartozott a hierarchia szerinti legfelsõbb egyházi vezetéshez; ahogy mondani szokták: „nem volt az elsõ tíz között”. Ragyogó felkészültségével, tisztánlátásával szerzett tekintélyt magának, ahogyan jó néhányan mások is. E megemlékezésnek az is lehetne az alcíme, hogy „a »második vonal« dicsérete”. Azok az esperesek, felügyelõk, teológiai tanárok sorolhatók ide, akik nem lehettek püspökök – néha szerencséjükre –, országos és egyházkerületi felügyelõk, de munkásságuk nélkül egyházunk történelme torzó maradna, a fontos eseményeket nem tudnánk megérteni. Ebbe a második vonalba lehet sorolni Schulek Tibort, Joób Olivért, a korán elhunyt Ittzés Mihályt és Urbán Ernõt, Szántó Róbertet, Karner Károlyt, Sólyom Jenõt, Jánossy Lajost, Járosi Andort, id. Dedinszky Gyulát, id. Rõzse Istvánt, Budaker Oszkárt, Danhauser Lászlót, Gáncs Aladárt és még sokan másokat.

A felsoroltak mind-mind egészen különbözõ egyéniségek voltak. Nem tartoztak egyazon szellemi irányzathoz. Volt, aki a régmúlt kutatásában lelte örömét, volt, akit a himnológia kérdései foglalkoztattak, vagy az irodalom iránt érdeklõdött. Voltak közöttük egyszerû igehirdetõk, akik tökéletesen értették a „pórnép nyelvét”; mások a legújabb teológiai szakirodalom jeles ismerõi voltak. Volt, akinek idejét az alacsonyabb vagy magasabb szintû egyházkormányzás gyakorlata kötötte le.

Scholz Lászlónak mindegyik talentumból jutott. Vibráló szellemû teológus volt, aki – ha csak a tudományával kellett volna foglalkoznia, nem sok más egyébbel is – nemzetközi szintû elismerésben is részesült volna. Képes volt korunk sorsdöntõ eseményeit a teológia szemszögébõl, nagy távlatokban is elemezni. Rendkívüli módon foglalkoztatta az ifjúsági munka. Ez a figyelme talán azzal is magyarázható, hogy a fasori gimnáziumnak nemcsak tanulója, hanem késõbb vallástanára is volt. Úgy érezte, hogy egyházunk – más egyházakhoz hasonlóan – az ifjúság problémáival nem az ügy jelentõségének megfelelõ módon foglalkozik.

A MELE, azaz a Magyar Evangélikus Lelkész Egyesület élén elsajátította az egyházkormányzás nagyon kényes, az egyensúlyokra, a kiegyenlítettségre és a stabilitásra törekvõ eszköztárát. Az a kegyelem jutott osztályrészéül, hogy egy sorsdöntõ idõszakban, 1956-ban az egyház lelkiismeretét szólaltathatta meg, híres – vagy elhíresült, ahogy vesszük – „Bánom” beszédével.

Valószínûleg akkor járok el helyesen, ha életmûvét nem mozaikszerûen mutatom be, hanem mindössze két elõadására összpontosítok. Mindkettõ megérdemli a „történelmi” jelzõt. Említett „Bánom” beszéde – érthetõ okokból, az 1956-os forradalom összefüggésében – nagy hullámokat vert, indulatokat korbácsolt fel, talán azért is, mert mind a mai napig aktuális. 1937-es, a hitlerizmus sanyargatása alatt élõ németországi egyházak helyzetérõl szóló elõadása ellenben a feledés homályába merült. Az életmûben viszont a két beszéd – ez meggyõzõdésem – szorosan összetartozik. Legszívesebben mindkettõt teljes terjedelmében közölném, de terjedelmi korlátok miatt csak a kivonatos ismertetésükre vállalkozhatok, az olvasóra bízva annak eldöntését, hogy milyen értéket is jelent számunkra Scholz László öröksége. (Scholz Lászlónak nagyon határozott álláspontja volt az állam és az egyház együttélésérõl. Ennek fényében az 1956 decemberében a politikai katolicizmusról elmondott megállapítása félreérthetõ lehet, és némi magyarázatra szorul. Erre késõbb még visszatérek.) A „Bánom” beszéd elsõ része, az elvi állásfoglalás (illetve az elõadás befejezõ része) kihagyások nélkül olvasható. A beszéd másik sarkalatos témája – a lelkészi fraternitás kérdései – egy másik elemzésnek lehet késõbb tárgya.

Scholz László a harmincas évek közepén, 1935-ben és 1936-ban két tanulmányi évet töltött Berlinben, és késõbb is nagy figyelemmel követte a németországi egyházi állapotokat. Mint „haditudósító” pontos információkkal látta el az Evangélikus Élet olvasóit, egyházunk vezetõit és a közvéleményt az egyház sorsdöntõ küzdelmeirõl. Korábban alkalmam nyílt ezeket a tudósításokat végigolvasni; most az összegzésüket és az említett 1937-es elõadást szeretném némi rövidítéssel közreadni. Úgy tartom illendõnek, hogy – belõlük minél többet idézve – maga Scholz László szóljon ismét hozzánk.

::Nyomtatható változat::