A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A Magyarországi Evangélikus Egyház közel öt évszázados története bővelkedik próbás időkben, amikor a puszta megmaradása volt a tét. Huszadik századi történelmünket egybe lehet-e vetni a török megszállás alatti „zord időkkel”? Ma még nem rendelkezünk kellő történelmi távlattal, hogy e kérdésre egyértelműen válaszolni tudjunk. Egy bizonyos: szüleink nemzedéke két világháborút, az ország feldarabolását, a történelmi Magyarország nem is három részre szakadását, hanem – ami ennél is rosszabb – felnégyelését, rövid német, majd hosszú szovjet megszállást volt kénytelen átélni, és legfőképpen azokat a lelki gyötrelmeket, gerincroppantó megaláztatásokat, amelyeket a két diktatúra könyörtelen ideológiai szorítása okozott.

Aki hosszú kort él meg, Isten tenyerén érezheti magát, de ez nem jelenti azt, hogy a próbatételek elkerülték volna. Scholz László (1911–2005) életútja is bővelkedett megpróbáltatásokban, amelyeket lelki- (pedagógusi, tudósi, lelkipásztori és művészi) alkatának és a „véletlenek” különös játékának köszönhetően sikerült átvészelnie.

Nem tartoztam a baráti társaságába, konfirmandusai, gyülekezeteinek tagjai közé, akik rendszeresen hallgathatták igehirdetéseit. Mindössze egyszer találkoztam vele egy futó kézszorítás erejéig. Mégis, olvasmányélményeim alapján az a kép élt bennem róla, hogy egyházunk egyik nagy formátumú egyéniségét tisztelhettük (talán helyesebb így fogalmazni: kellett volna tisztelnünk) benne. Íme – a teljesség igénye nélkül – azok a művei, amelyeket a teológia iránt érdeklődők ma is nagy haszonnal forgathatnak: Krisztus hatalmában (1937, Urbán Ernővel közösen), A hálaadás kelyhe (1938), Az Úr asztalánál (1938), Szentlélek tábora (1939.), Jézus Krisztus – gondolkodó és igazságkereső lelkeknek (1941), Ínségesnek szabadítója (1942), Isten fegyverzetében (Ef 6 alapján; 1943), Kicsodám van az egekben (a 23. zsoltár alapján; 1945), Tisztítsd meg szívedet, hogy megtartassál (1946), Viaskodás fehér ördögökkel, Júdás levele (1948), Konfirmációi káté és Vezérfonal a konfirmációi oktatáshoz (1948), Az evangélium Pál szerint – Római levél a szószéken (1949), A Hegyi beszéd gyülekezeti magyarázata (1953).

E felsorolásból is kitűnik, hogy Scholz Lászlót a gyakorlati teológia, annak is egy speciális ága, a pedagógiai teológia foglalkoztatta: az, hogy miként lehet nagy igazságokat az egyszerű emberek nyelvén is elmondani. Cikkeinek, amelyek az Evangélikus Életben, a Keresztyén Igazságban, a Harangszóban, a Lelkipásztorban jelentek meg, se szeri, se száma. Költészete külön méltatást érdemel.

Luther Márton óta az énekszerzésnek nagy tradíciója van egyházunkban, ebbe a vonulatba illeszthető Scholz László poétai munkássága is. Az 1986-os új Evangélikus énekeskönyvben huszonhét éneke található.

Nem tartozott a hierarchia szerinti legfelsőbb egyházi vezetéshez; ahogy mondani szokták: „nem volt az első tíz között”. Ragyogó felkészültségével, tisztánlátásával szerzett tekintélyt magának, ahogyan jó néhányan mások is. E megemlékezésnek az is lehetne az alcíme, hogy „a »második vonal« dicsérete”. Azok az esperesek, felügyelők, teológiai tanárok sorolhatók ide, akik nem lehettek püspökök – néha szerencséjükre –, országos és egyházkerületi felügyelők, de munkásságuk nélkül egyházunk történelme torzó maradna, a fontos eseményeket nem tudnánk megérteni. Ebbe a második vonalba lehet sorolni Schulek Tibort, Joób Olivért, a korán elhunyt Ittzés Mihályt és Urbán Ernőt, Szántó Róbertet, Karner Károlyt, Sólyom Jenőt, Jánossy Lajost, Járosi Andort, id. Dedinszky Gyulát, id. Rőzse Istvánt, Budaker Oszkárt, Danhauser Lászlót, Gáncs Aladárt és még sokan másokat.

A felsoroltak mind-mind egészen különböző egyéniségek voltak. Nem tartoztak egyazon szellemi irányzathoz. Volt, aki a régmúlt kutatásában lelte örömét, volt, akit a himnológia kérdései foglalkoztattak, vagy az irodalom iránt érdeklődött. Voltak közöttük egyszerű igehirdetők, akik tökéletesen értették a „pórnép nyelvét”; mások a legújabb teológiai szakirodalom jeles ismerői voltak. Volt, akinek idejét az alacsonyabb vagy magasabb szintű egyházkormányzás gyakorlata kötötte le.

Scholz Lászlónak mindegyik talentumból jutott. Vibráló szellemű teológus volt, aki – ha csak a tudományával kellett volna foglalkoznia, nem sok más egyébbel is – nemzetközi szintű elismerésben is részesült volna. Képes volt korunk sorsdöntő eseményeit a teológia szemszögéből, nagy távlatokban is elemezni. Rendkívüli módon foglalkoztatta az ifjúsági munka. Ez a figyelme talán azzal is magyarázható, hogy a fasori gimnáziumnak nemcsak tanulója, hanem később vallástanára is volt. Úgy érezte, hogy egyházunk – más egyházakhoz hasonlóan – az ifjúság problémáival nem az ügy jelentőségének megfelelő módon foglalkozik.

A MELE, azaz a Magyar Evangélikus Lelkész Egyesület élén elsajátította az egyházkormányzás nagyon kényes, az egyensúlyokra, a kiegyenlítettségre és a stabilitásra törekvő eszköztárát. Az a kegyelem jutott osztályrészéül, hogy egy sorsdöntő időszakban, 1956-ban az egyház lelkiismeretét szólaltathatta meg, híres – vagy elhíresült, ahogy vesszük – „Bánom” beszédével.

Valószínűleg akkor járok el helyesen, ha életművét nem mozaikszerűen mutatom be, hanem mindössze két előadására összpontosítok. Mindkettő megérdemli a „történelmi” jelzőt. Említett „Bánom” beszéde – érthető okokból, az 1956-os forradalom összefüggésében – nagy hullámokat vert, indulatokat korbácsolt fel, talán azért is, mert mind a mai napig aktuális. 1937-es, a hitlerizmus sanyargatása alatt élő németországi egyházak helyzetéről szóló előadása ellenben a feledés homályába merült. Az életműben viszont a két beszéd – ez meggyőződésem – szorosan összetartozik. Legszívesebben mindkettőt teljes terjedelmében közölném, de terjedelmi korlátok miatt csak a kivonatos ismertetésükre vállalkozhatok, az olvasóra bízva annak eldöntését, hogy milyen értéket is jelent számunkra Scholz László öröksége. (Scholz Lászlónak nagyon határozott álláspontja volt az állam és az egyház együttéléséről. Ennek fényében az 1956 decemberében a politikai katolicizmusról elmondott megállapítása félreérthető lehet, és némi magyarázatra szorul. Erre később még visszatérek.) A „Bánom” beszéd első része, az elvi állásfoglalás (illetve az előadás befejező része) kihagyások nélkül olvasható. A beszéd másik sarkalatos témája – a lelkészi fraternitás kérdései – egy másik elemzésnek lehet később tárgya.

Scholz László a harmincas évek közepén, 1935-ben és 1936-ban két tanulmányi évet töltött Berlinben, és később is nagy figyelemmel követte a németországi egyházi állapotokat. Mint „haditudósító” pontos információkkal látta el az Evangélikus Élet olvasóit, egyházunk vezetőit és a közvéleményt az egyház sorsdöntő küzdelmeiről. Korábban alkalmam nyílt ezeket a tudósításokat végigolvasni; most az összegzésüket és az említett 1937-es előadást szeretném némi rövidítéssel közreadni. Úgy tartom illendőnek, hogy – belőlük minél többet idézve – maga Scholz László szóljon ismét hozzánk.

::Nyomtatható változat::