Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Az Ady Endre által feltett kérdés – ezen írás címe – egyre gyakrabban jut eszembe az utóbbi hetekben, amikor a magyarok elleni politikai izgatásról s az annak indítására bekövetkezett erőszakról szóló híreket hallom Szlovákiából. A negatív fordulathoz, amelyet várni lehetett a nemrég bekövetkezett pozsonyi kormányváltástól, most felsorakoznak az előző – magyar politikai erőkkel együttműködő – koalíció szlovák pártjai is a korábbi miniszterelnök vezetésével. Miközben szlovák fiatalok és értelmiségiek együtt tüntetnek az utcán az ellenségeskedés ellen, Magyarországon ostoba provokációk jelennek meg a köztereken, a lelátón. A nemzetközi nyilvánosságtól tart a pozsonyi kormány, miközben Budapest gyakran szemérmes udvariassággal igyekszik elkerülni a helyzet elmérgesedését. Az elmúlt százötven év történelme sok-sok egymás ellen feszülés után mintha nem igazolná Ady szavait: „Hiszen magyar, oláh, szláv bánat / Mindigre egy bánat marad.” (Magyar jakobinus dala)

A konfliktus gyökerei valóban visszanyúlnak a 19. század derekáig, a nemzeti öntudatra ébredések nagy korszakáig a Kárpát-medencében élő népek körében. A szabadságharc idején a Kossuth-kormányzat ütközött össze élesen a horvát Jellasics katonai akciójával szimpatizáló szlovák mozgolódással, s a kölcsönös bizalmatlanság a későbbiekben csak tovább mélyült az egyre fokozódó szlovák önállósulási törekvések nyomán. Ezek mélyen érintették evangélikus egyházunkat is, amelyben önálló egyházkerület létrehozásán fáradoztak a mintegy egyharmados arányt képviselő szlovákok. A Trianon idejére már Prága gravitációjába sodródott szlovák elszakadást véglegesítette a politikai szempontok szerint meghúzott Duna menti határvonal, melynek revíziója a bécsi döntések nyomán sajnos inkább az európai háborús logika, mintsem a közös megegyezés alapján valósult meg – ezt az ingatag alapot aztán el is sodorta a történelem. A kollektív bűnösség elvét hirdető, nyíltan magyarellenes Bene�-dekrétumok aztán megpróbáltak egyértelmű helyzetet teremteni a határ túloldalán.

A történelmi áttekintés után azonban a közelmúltra is érdemes figyelmet fordítani. 1968 világosan mutatta, hogy Prága és Pozsony törekvései számos ponton eltértek egymástól, és számosan elérkezettnek látták az alkalmat arra, hogy a „prágai tavasz” átmeneti enyhülését Szlovákia autonómiájának megteremtésére használják fel. Amikor a kádári Magyarország – hosszas vajúdás után – csatlakozott a Varsói Szerződés „rendteremtő” katonai beavatkozásához, akarva-akaratlanul is keresztezte ezeket a szándékokat. A szovjet rendszer összeomlása után megvalósult önállóság sem csökkentette a feszültséget, hanem széles körben tette politikai pártprogrammá Szlovákiában a magyarellenes hangulatkeltést. A nehézkes kapcsolatokat jelezte az is, hogy a Szlovák Köztársaság hosszú éveken át nem küldött nagykövetet Budapestre, holott a kapcsolatok szintje ezt megkövetelte volna, és Magyarország ezen a szinten képviseltette magát Pozsonyban. Végül 2004. december 5. politikai szomorújátéka kétségessé tette azt is, hogy Magyarország mennyire hajlandó magára vállalni a határon túli magyarság nemzetközi érdekvédelmét.

Sajnos az egyházi kapcsolatok is megszenvedték a történelmi viharokat, az egymás ellen feszülő érdekek harcát. Az evangélikus egyházban, a lelkészek és az értelmiségiek között különösen is nagy volt a szlovák nemzeti öntudatra ébredés hatása – ezt azonban gyakran nem gazdagodásként, hanem provokatív ellenszegülésként értékelték az elmúlt másfél évszázad folyamán. A politikai ellentétek lecsapódtak az egyházi kapcsolatokban is, és nyíltan meg kell mondani, hogy a szlovák–magyar evangélikus kapcsolatok sajnos a mai napig is messze elmaradnak a lehetségestől és kívánatostól.

Az utóbbi hetekben saját bőrünkön érezhetjük, hogy mindez sajnos nemcsak a múlt, hanem a jelen gondja is. A sokszor kölcsönös, nem ritkán rasszizmusba hajló előítéletek a politika pillanatnyi érdekeinek szolgálatába kerültek mind a szlovák és a magyar, mind a politikai jobb- és baloldalon. Evangélikus kereszténységünk súlyos felelőssége, hogy ne hagyjuk magunkat a politika – legyen az nacionalizmus, liberalizmus vagy baloldaliság – játékszerévé tenni, és ne nézzük tétlenül, amikor alantas indulatok kerekednek nem csupán az emberség és a józan ész, hanem még sokszor a Krisztusban megvalósuló testvériség fölé is. Átütő sikerre talán mi sem számíthatunk, ahogyan a magyar és a szlovák katolikus püspöki kar közelmúltbeli találkozója és közös fellépése sem akadályozhatta meg a mostani bajokat. Nagy reménységgel tekintünk azonban az újonnan választott szlovák evangélikus püspökök szolgálata elé, és bízunk benne, hogy egyházainknak sikerülhet – másoknak is példát adva – „már összefogni”.

Dr. Korányi András

::Nyomtatható változat::