Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Faluhelyen kisböjtnek is nevezik az adventi időszakot. Erre utal a liturgikus szín, a lila, a bűnbánat színe. Ennek szöges ellentéte mindaz, amit a konzumtársadalom reklámgépezete harsog ezekben a hetekben. Elcsendesedés helyett zajos tülekedés a bevásárlóközpontokban, ahol november óta bömböl a „Csendes éj” a hangszórókból. Önvizsgálat helyett lázas keresgélés a polcokon: vajon akad-e még valami, amire ugyan igazából senkinek sincs szüksége, de akciós?… Egészséges önkorlátozás, méregtelenítő böjt helyett dühödt szerzési vágy, fogyasztási kényszer űzi-hajtja milliónyi embertársunkat – és ez alól gyakran mi sem vagyunk kivételek.

Természetesen felesleges mindezen károgni, de úszni az árral sem kötelező. Sőt, igazán ellenszélben izgalmas feladat jó irányba vitorlázni. Bizony nagy szükségünk lenne erre a pár hetes kisböjtre. Nemcsak a hosszú tél után indokolt a tavaszi méregtelenítő böjti kúra, hanem az idei őszön is „lerakódott bennünk” annyi mérgező feszültség és gyűlölet, hazug szó és keserű indulat, hogy van miből tisztulni, lenne mit lerakni, megbánni, megbocsátani.

Az adventi kisböjt nem fogyókúra. Ez utóbbi ma már szinte kötelező „tömegsport”. Milliók próbálnak megszabadulni a mértéktelen fogyasztás és az egészségtelen életmód miatt felszedett súlyfelesleg veszélyes terhétől. De míg a fogyókúrának bennünk rejlő, tőlünk függő oka van, addig az adventi böjt „rajtunk kívül lévő” célt kínál: az érkező adventi királlyal, Jézus Krisztussal való találkozást. Neki szeretnénk helyet készíteni agyonzsúfolt életünkben, szétzilált közösségeinkben. Kemény feladat ez, hiszen fel kell ismernünk és be kell vallanunk, hogy életünk alapnyomorúsága nem a „túl kevés”, hanem a „túl sok” kísértése. Vajon van-e elég bátorságunk kipróbálni 2006 karácsonyán a gyakran idézett, de ritkán vállalt igazságot: a kevesebb – több?!

Félreértéseket elkerülendő: „kevesebb” alatt nem a gazdasági megszorítások okozta kényszerpályára gondolok, hanem olyan tudatos önmérsékletre és önkorlátozásra, melynek nyomán talán éppen azoknak adhatunk többet az ünnep ajándékaiból, akik szorongva készülnek a karácsonyra…

Miközben nehezen szokjuk a gondolatot, hogy ki tudja, hány szűk esztendő vár hazánkra és egyházunkra, meglepő spirituális kincsekre bukkanhatunk. Egy ilyen friss felfedezésem örömét szeretném megosztani az Olvasóval.

A Deák téri gyülekezet istentiszteletén a napokban – népes rokonságával együtt – megemlékeztünk a gasztronómia fejedelméről, az ötven éve elhunyt Gundel Károlyról. Talán kevesen tudják, hogy Bajorországból származó hittestvérünk a legnehezebb élethelyzetekben is – fokozatos megvakulás, teljes vagyonvesztés, a család kitelepítése – imádságos lélekkel vallotta meg hitét.

Ennek az élő hitnek ma is erőt adó dokumentuma az a levélrészlet, amellyel érte aggódó Imre fiát vigasztalja: „Az én Uram kegyelme megadta nékem a lelkierőt minden keresztjének jajszó nélkül való türelmes viselésére, és megengedte, hogy mindenért, ami jó vagy ami keserves, az ő nevét áldjam…” (Gundel Imre: Gasztronómiáról és Gundelekről. Mezőgazdasági Kiadó, 1987)

A dinasztiáról szóló kötet közkincscsé teszi Gundel Károly napi imájának egy részletét is: „Köszönöm a könnyeket, amelyekben bűnbánatom ég, köszönöm, hogy álmaimban érezhetem rég porladó kezek simogatását… Köszönöm, hogy még remélhetek egy szent hazatérést. Kérlek, légy velem, szeretteimmel és bujdosó magyar testvéreimmel…”

Latinovits Zoltán, a színészzseni Gundel unoka egyik levelében így emlékszik a nagyszülői otthonra: „Köszönöm, hogy megtanított imádkozni, Istent hinni, hinni a szépben, tisztában, hinni a gyerekek tiszta szemében és romlatlan lelkében – és hinni azt, hogy alapjában talán tényleg mindenkiben van szikrája a jónak, talán mindenkiben van valami parányi szeretet…”

Nem tudom, hány család ünnepi asztalára kerül majd desszertként a világhírű Gundel-palacsinta, melynek receptjét sokan ismerik. Hálás vagyok, hogy az emlékező család felhívta a figyelmemet egy olyan – kevésbé ismert – Gundel-életreceptre, amely nemcsak a kisböjti, adventi időszakot, hanem egész életünket megédesítheti.

A tizenhárom (!) gyermekes család titkát Gundel Károly szellemesen, receptstílusban fogalmazta meg egy korabeli színházi lap számára: „Főzd meg jó puhára, akit kiválasztottál, szeresd olyan forrón, ahogyan csak szeretni tudsz. Hámozd le az önzésnek még a csíráját is. Fordítsd minden erődet és figyelmedet családod javára. Ne keresd az életnek más fűszerét, mint amit munkád és családod nyújt, és ne kívánd, hogy mindig neked legyen igazad. Mint kötőanyag, legalkalmasabb a gyermek. Minél több, annál jobb. Az élet ízét, zamatját ők javítják.”

Jó étvágyat, jobb életet! Jóízű kisböjtöt és nagyünnepet kívánok!

Gáncs Péter püspök, Déli Egyházkerület

::Nyomtatható változat::