Keresztutak

Közösségépítés kesztyűs kézzel

Hozzászólás a cikkhez

Kezeivel vasárnap délelőtt áldást, esténként pedig pofonokat oszt az evangélikus lelkipásztor. Ne gondoljon kocsmai verekedésre az olvasó – Fejér Sándor nem sörözőbe jár esténként, hanem edzésre. A mezőberényi szlovák gyülekezet lelkésze elárulta: ezt éppen azért teszi, hogy a város fiataljai ne az ital, hanem a bokszkesztyű után nyúljanak szabad idejükben.

Néhány évtizede még választania kellett a szorító és a szószék között. És bár országos bajnoki címmel büszkélkedhetett, akkor a teológia mellett döntött. Ma azonban már örömmel mutatja, hogy milyen jól megfér egy telken a lelkészi hivatal és az edzőterem. Fejér Sándor ugyanis közel három éve aktívan részt vesz a helyi kickboxklub munkájában, sőt maga is edzi a fiataloknak nemcsak a lelkét, hanem a testét is.

Csengetésemre fekete-sárga emblémás melegítőben nyit ajtót a lelkész. Alig köszönünk egymásnak, már megyünk is át a szomszédba, hiszen hamarosan jönnek a gyerekek. „Gyakorlatilag így telik minden estém. Napközben végzem a lelkészi szolgálatot, este pedig felveszem a sportruhát” – mondja.

A lelkészi hivatal melletti épület egykor magtár volt. Az államosítások idején vették el az egyháztól, a rendszerváltás után pedig visszavásárolta a gyülekezet. Kísérőm tovább meséli: „A város másik evangélikus közössége, a német nyelvű egyházközség külföldről kapott hangszereket. Létrehoztak hát egy ügyes fúvószenekart. Én is fontosnak tartottam, hogy a fiataljaink számára szabadidős elfoglaltságot biztosítsunk. Éppenséggel taníthattam volna zenét is, mert tizenhat évig hegedültem és orgonáltam is, de nekünk ahhoz nem voltak meg a feltételeink. Rájöttünk azonban arra, hogy a magtárból nagyon jól ki lehetne alakítani egy edzőtermet. Hozzáláttunk ezért a munkához. Egyik presbiterünk vállalta az elektromos hálózat kialakítását, mások a vizet és a villanyt vezették be. A gyerekek szüleivel együtt vakoltuk és festettük a falakat. A szőnyeget meg például a mezőberényi református lelkésztől hoztuk. Mondta egyszer, hogy ki akarja dobni a padlószőnyeget, én meg mondtam, hogy inkább adja nekünk, mert ide nagyon jó lesz. Magunk alakítottuk ki a szorítót is.”

Felkísér a magtár emeletére, amely egyelőre csak a lányok öltözőjéül szolgál. A tervek azonban már készen vannak: „Ide edzőgépeket szeretnénk szerezni, egy komplex edzőtermet alakítanánk ki. Emellett lehetne itt más ifjúsági programokat is szervezni.”

A bejárattal szemben jól látható helyen az ismert mondat: „Ne félj, csak higgy!” „Nem véletlenül került ide ez az ige. Szerintem olyan fontos, mint a Miatyánk szavai. Ezt mindannyiunknak komolyan kell vennünk” – fogalmaz a házigazda.

Miközben megérkezik az első fiú, a lelkész elmeséli, hogyan is került bokszkesztyű a lelkészkézre. Fejér Sándor már gyermekként megismerkedett az ökölvívással, majd 1973-ban nehézsúlyú ifjúsági bajnok lett Romániában. Később azonban a teológia vezetése megtiltotta, hogy folytassa az élsportot. A küzdősport iránti szeretete azonban megmaradt akkor is, amikor Bukarestben lett segédlelkész, majd Temesváron parókus. 1992-ben költözött családjával az anyaországba, magával hozva tizenhét éves korában kapott bokszzsákját is. „A zsákot igazi kincsként őrzöm. Azt használják most a gyerekeink is. Ott lóg a gerendán” – mutatja.

Mezőberényben megismerkedett a helyi kickboxklubbal, amely már két évtizede működött ugyan, de állandó edzőterem hiányában iskolai tornatermekben öklöztek a fiatalok. Ma már a lelkész is tart edzéseket, és a boksz mellett önvédelemre oktatja a sportkör tagjait. „Nekem ez a hobbim. Gyakorlatilag minden este edzünk, minden korosztállyal más-más napon foglalkozunk. A legkisebbek még óvodások, de vannak felnőttek is. Összesen vagy negyven tagunk van” – közli vendéglátóm.

„Csókolom, Sanyi bácsi!” – köszön ránk hangosan egy tizenéves fiú, amikor belép az edzőterembe. „Ha rajtam van a Luther-kabát, akkor tisztelendőnek neveznek. Ilyenkor a gyerekeknek Sanyi bácsi vagyok, de úgy érzem, így is tisztelnek.”

„Büszke vagyok a gyerekekre. Szeretem bennük, hogy nagyon fegyelmezettek. A pedagógusoktól tudom, hogy az osztálytársakkal nem verekszenek. Tudják, hogy annak a ringben van a helye” – mondja a lelkész, majd megmutatja a versenyeken, fesztiválokon készült fotókat.

Rendszeresen tartanak bemutatókat városi rendezvényeken, de a mezőberényi kick-boxosok nevét országszerte is ismerik, sőt a klub versenyzői több nemzetközi versenyen is eredményesen szerepeltek. Kovács János ötödik, Schefer Gábor pedig harmadik lett a világbajnokságon.

„Van világbajnokunk is, Kádos Adrienn. Én kereszteltem, nálam konfirmált, jövőre pedig a békéscsabai evangélikus gimnáziumban fog tanulni” – mondja büszkén az edző-lelkipásztor. „Mesteredzőnk Barna Márton; rajta kívül Braun Zoltán és Szentkúti Pál vezet foglalkozásokat. Az evangélikus gyermekek mellett persze más felekezetek tagjait is szívesen látjuk.”

„Sanyi bácsi! Ezt neked csináltam!” – rohan be mosolyogva egy öt év körüli fiú a terembe, és a lelkész kezébe nyom egy színes papírsüveget. „Ő is óvodásunk, a legkisebbek egyike” – tudom meg, miközben „Sanyi bácsi” a papírsüveggel a fején fogadja a folyamatosan érkező gyerekeket.

Gyorsan átöltöznek, majd a többség „Marci bácsival” futni indul a szomszédos iskola köré. Az épületben maradóknak a lelkész tartja a bemelegítést: szökdelés a ringben, számolásra guggolás, majd ugrálás közben öklözés a levegőbe, végül nyújtás egytucatnyi módon. Ezt követően edzőkesztyűt húz a lelkipásztor, és a csapat egyetlen lány tagja üt nagyokat a kezére. Közben a lelkész a legkisebbet, Petikét a bokszzsákhoz irányítja, mely legalább négyszer nehezebb, mint a kisfiú. Két másik fiú ezalatt a ringben küzd egymással kétszer három percig. Ezután csere: Gábor üt nagyokat Sanyi bácsi tenyerébe, és Kati néz farkasszemet a ringben Balázzsal.

„Üssed, Péter!” – kiált a zsáknál harcolóhoz a lelkész. „Petikém! Megeszed azt a zsákot még ma!” – folytatja a biztatást. „Ha megeszed, akkora leszel, mint Sanyi bácsi” – reagál a történtekre Balázs, miközben kipirult arccal kinéz a kötelek mögül.

Visszaérkeznek a többiek a bemelegítő kör után. Kettesével elkezdik a küzdelmet a ringben. A lelkész lelkesítő kiáltások közepette ismerteti meg a krónikással az öklözőket: „Ő az iskolában hittanosom, a másik meg óvodás” – tudom meg. „Ők meg testvérek. Óvodáskorban kezdték ők is” – mondja két perc múlva.

Zeng a magtár, a gyerekek szurkolnak az egymással küzdőknek. Néhányan a terem másik végében lévő könyvespolcnál keresgélnek pihenésképpen. Megtalálható ott a szépirodalomtól a Kis kátéig sok-sok hasznos olvasnivaló.

Mikor elhagyom a lelkes fiatalokkal teli magtárt, eszembe jutnak Pál szavai: „Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág…” (1Kor 9,26) Már az apostol is tudta, hogy a sportban jeleskedő görögöket mi módon kell megszólítani. Mezőberényi látogatásom után az én fejemben kiütéssel győzött az a gondolat, hogy igen jó, ha az egyház nemcsak szavakkal tanítja az embereket, hanem karmesteri pálcával – vagy éppen bokszkesztyűvel is…

László Jenő Csaba

Regionális hozzárendelés: Mez?berény I. Kerületi Evangélikus Egyházközség

::Nyomtatható változat::