Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

A minap a szomszédomban lakó idős házaspárral találkoztam az utcán. Kezükben nehéz szatyrokkal bandukoltak, igen nehezen haladtak a hazafelé vezető úton. Beérve őket felajánlottam nekik a segítségemet. Köszönettel fogadták, ám a néni száján kicsúszott egy meghökkentő mondat: „Kedves vagy! Én a helyedben átmentem volna az utca túloldalára.” Rosszul esett ezt hallani, mert nehéz volt eldönteni, hogy ugratás, vagy a „ha én fiatal lennék, ezt tenném” gondolat őszinte feltárása…

Néhány nappal később egy kismama ismerősöm mesélte, hogy az emberek mennyire figyelmetlenek és önzők: a sofőr az orra előtt zárja be az első ajtót, az utasok pedig többnyire nem adják át a helyüket neki a buszon. Egy mozgássérült ismerősöm is számtalan rossz tapasztalatról számolt be: elmennek mellette, hiába kér segítséget, ha megbotlik, segítségnyújtás helyett kikerülik…

Én sem vagyok jobb! A buszról leszállva sodródtam a tömeggel, és én, a látó nem vettem észre egy közvetlenül mellettem álló vak embert, mert a gondolataim másfelé jártak.

Mégis miről van szó? Arról, hogy mindannyian fogyatékosságokkal élünk. De most nem a testi fogyatékosságokra gondolok, hanem a lélek fogyatékosságaira. Irigység, önzés, rosszindulat, figyelmetlenség, gonoszság, türelmetlenség, szemtelenség, tiszteletlenség, szeretetlenség – és még hosszasan sorolhatnám. Valójában ez mind-mind fogyatékosság.

Ám míg testi fogyatékosságainkkal meg kell tanulnunk együtt élni, az említettek Isten segítségével gyógyíthatók, leküzdhetők.

Jobbulást kívánok mindnyájunknak!

Gergely Judit

::Nyomtatható változat::