Ige+hirdető

szolgálatban…

Hozzászólás a cikkhez

„Nem azért van ige, hogy beszélhessen az egyház, hanem azért van egyház, hogy hangozzék az evangélium.” Mindenekelőtt figyeljünk két klasszikus, Jeremiás próféta és Pál apostol szavaira! Így vall a két nagy igehirdető: „Azt gondoltam: nem törődöm vele, nem szólok többé az ő nevében. De perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve. Erőlködtem, hogy magamban tartsam, de nincs rajta hatalmam.” (Jer 20,9) „Ha az evangéliumot hirdetem, azzal nincsen mit dicsekednem, mivel kényszer nehezedik rám. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot!” (1Kor 9,16)

A próféta és az apostol szenvedélyes vallomásában feltárul az igehirdetői szolgálat titkának – misztériumának – egyik nagyon fontos vonása: senki nem lesz magától igehirdető, ha valóban az. Ez nem emberi elhatározáson múlik. Igehirdetővé csak Isten teheti az embert.

Bizony csoda az igehirdetés, amikor emberi szavak szürke szamárháta az örök ige és az élő Úr hordozójává lesz; de legalább ekkora csoda az is, hogy méltatlan és önmagukban alkalmatlan emberekre bízza magát, amikor elhívja és szolgálatába fogadja őket. Ezért lelkészi, igehirdetői hivatásunkkal kapcsolatban soha nem lenne szabad a szokásos szóhasználattal pályaválasztásról beszélni. Tudjuk, hogy Jézus Krisztus Urunk tanítványainak mondott szava ránk is érvényes: „Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki és rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek, és gyümölcsöt teremjetek…” (Jn 15,16)

Csak Isten elhívása teheti követté, igehirdetővé az embert. De ha ő kiválaszt, megszólít, megragad valakit, akkor az – ha akarna is – már nem tud hallgatni. Dörgő szavú próféták, aranyszájú tanúságtévők, tízezreket mozgósító evangélizátorok és egyszerű, csendes szavú – talán csak egytalentumos – mai szolgák ebben egyek: nem azért szólnak, mert tudnak beszélni, hanem azért szólnak, mert nem tudnak hallgatni.

Nem hallgathatunk, mert megbízatást teljesítünk; nem a magunk urai, hanem szolgák vagyunk. Nem a saját bölcsességünket hirdetjük, hanem azt, amit ránk bízott a Mester. Ezért annak, aki az ő nevében megszólal, mindig kettős felelőssége van: csak azt mondhatja, ami az ige üzenete, és nem hallgathat el belőle semmit.

Mindkettő kísértés lehet az igehirdető számára. Egyrészt az, hogy saját gondolatai, véleménye, filozófiája hirdetőjévé lesz, esetleg csak aktuális film- vagy olvasmányélményeit osztja meg az igehallgatókkal. Másrészt pedig esetleg elhallgat valamit a rábízott üzenetből, mert nehéznek, kényelmetlennek tartja, vagy mert az emberektől való félelem bátortalanná teszi. Akik valóban azért szólnak, mert nem tudnak hallgatni, azok magukra nézve is komolyan veszik Pál apostol figyelmeztetését, amellyel kedves tanítványát, az ifjú Timóteust készíti fel a szolgálatra: „…hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő…” (2Tim 4,2a)

Nem hallgathatunk azért sem, mert felelősek vagyunk a ránk bízottakért. Hisszük, hogy az evangélium valóban lélek és élet (Jn 6,63), és erre van szükségük ma is az embereknek. Az igehirdetés stílusa, bizonyos emberi vonások változhatnak – változnak is! – még egy-egy lelkész szolgálata folyamán is, de nem változhat a tartalom. Az mindig ugyanaz.

Közel harminchét éve, lelkészszentelésem óta kísér, vezet, kötelez és fegyelmez a jól ismert ige: „…Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, (…) megítéli a szív gondolatait és szándékait. Nincsen olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte… (…) Neki kell majd számot adnunk.” (Zsid 4,12.13)

Hiszem, hogy Isten igéje évezredeken át, a földön küzdő egyház minden nemzedéke számára érvényes üzenet. Ezért kell könyörögnünk a Szentlélek megvilágosító áldásáért, hogy az igét mai időnkben is jól értsük. És ha szólnunk kell, ne hallgassunk!

Ittzés János

::Nyomtatható változat::