Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Lezajlottak a kerületi missziós napok. Nagy kár, hogy a három közül csak az egyiken vehettem részt, viszont nagy öröm, hogy éppen a nyugati kerületre esett a választásom. Ennek a miértjét szeretném megosztani a kedves olvasóval.

A ragyogó napsütés igazi ünneppé tette ezt a napot mindannyiunk számára, a győri Öregtemplom udvarán az óvodástól a nagyszülőkorúig minden generáció képviseltette magát. A programok közti szünetekben forró kávét és finomabbnál finomabb süteményeket fogyasztva beszélgethettünk rég nem látott barátainkkal, testvéreinkkel. Bevallom, ez a családias hangulat szinte pihentetően hatott rám, egészen könnyűnek éreztem magam, amikor beültem a jó hűvös templomba, hogy meghallgassam a pécsi gospelkórus szolgálatát (aki személyesen is ismer engem, az tudja, hogy nem olyan egyszerű könnyűnek éreznem magam, mivel elég régóta nehéz vagyok…).

Mielőtt leírnám, hogy mennyire élveztem ezt a koncertet, el kell mondanom, hogy magam is régóta játszom különböző gitárokon, s ennek az az egyik kellemetlen mellékhatása, hogy sosem tudom magam teljesen átadni a zene élvezetének. Valamilyen „szűrő” mindig bekapcsolva marad; figyelem, hogy mi történik, keresem és meg is találom a legapróbb hibákat, s igyekszem a lehető legtöbbet tanulni belőlük. Mindig hátul ülök, hogy semmilyen – az előadóval létrejöhető – szem- és/vagy mosolykontaktus ne ragadhasson magával kritikus szemlélődésemet és hallgatózásomat befolyásolandó; igen, lehet mondani, hogy igazi hiéna vagyok.

Akkor tehát következzen maga az élmény. Elkezdődik. Szépen énekelnek, sőt nagyon szépen. Tiszták, valósággal harapnak a harmóniák, kiegyenlítettek a szólamok, a kórus tagjai nagyon fegyelmezettek, de a mosolyuk megmarad szívből jövőnek; úgy gondolom, ezt nem lehet tanítani. A karvezető srác profi, jól ismeri a kórusát. Úgy vezényli őket, mintha – talán egy kicsit sántít a hasonlat – ő maga egy nagyon komoly keverőpult lenne, amellyel szabályozni lehet a kórus mint hangszer hangerejét, hangszíneit, dinamikáját. S ha mindez még nem elég, előénekes szólistaként is „villant” egyet-kettőt. A zenekar is nagyon jó, bár nem mindig hallom a basszusgitárt, és szívemnek igen kedves lenne – a hangszerelés miatt – egy klasszikus rock-dob hangzás. Csodálatos az összhang, szinte együtt lélegeznek.

Ekkor elismeréssel bólint bennem az önjelölt szakértő, s azt mondja: ez igen! Mennyi munka, mennyi áldozat lehet ebben a már-már tökéletes megszólalásban! Így folytatódik a kórus műsora; bizonyságtevő összekötő beszédeket is hallhatunk, érezni, hogy a missziói nap gyülekezete is egyre bátrabban tapsol. A „Cum ba yah, my Lord”-feldolgozás pedig – nem túlzás! – világszínvonalú.

Éppen egy lassú, imádságos dal szólt, amikor észrevettem, hogy én is együtt lélegzem velük, én is együtt dúdolom-imádkozom velük az éneket, amelyből angolnyelv-tudás híján egyébként alig értettem valamit. Hiába ültem hátul, úgy éreztem, hogy nem sikerült megóvnom magam, a hűvös kritikust; úgy éreztem, ez az én imádságom, teljesen magával ragadott az a semmihez sem hasonlítható önkifejezési mód, amelyre csak a zene képes.

Nehéz megfogalmazni, milyen felemelő érzés az, amikor a kutakodó szemlélődésből, de akár csak a türelmes végighallgatásból is elevenünkbe hasító felismerés lesz. Annak felismerése, hogy az Isten közelebb van hozzánk, mint gondolnánk, itt van közöttünk, meghallgatja énekben elhangzó imádságunkat, gyönyörködik a dicséretet mondó spirituálékban, és megáld mindannyiunkat, hogy ne menjünk haza üres kézzel, üres szívvel. Annak a felismerése, hogy nem a mi munkánk, áldozatvállalásunk, erőlködésünk eredménye világszínvonalú, hanem az ő szeretete, ő maga az.

Hálás vagyok, és úgy érzem, mindannyian hálásak lehetünk Istennek azért, hogy ilyen alkalmakat szerez számunkra, hiszen az ő jelenlétében együtt lenni a leginkább megerősítő élmény.

Kedves olvasó! Tudott dolog az, hogy az evangélikus egyházban sokak számára még ma is kérdéses a keresztény könnyűzene létjogosultsága. Aktív keresztény zenészként, egyszersmind hallgatóként most azért „ragadtam billentyűzetet”, hogy elmondhassam: véleményem szerint a keresztény könnyűzene alkalmas és méltó arra, hogy Isten szolgálatában állva bárhová elvigye és szívekbe plántálja az örömhírt. A pécsi gospelkórus szolgálata több száz ember előtt bizonyította ezt a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület missziói napján, május 19-én Győrött.

Huszák Zsolt

::Nyomtatható változat::