Élő víz

A B I B L I A É V E

Hozzászólás a cikkhez

A 18. század óta pásztori leveleknek nevezzük Pál három levelét, amelyek közül kettõt Timóteushoz, egyet pedig Tituszhoz, fiatal segítõtársaihoz írt. Az elnevezés indokolt, hiszen bennük Pál mint gyülekezeti lelkipásztort szólítja meg Timóteust és Tituszt, és a témák is, amelyeket itt tárgyal, többnyire a gyülekezet vezetésével – egyházi nyelven „pásztorolásával” – kapcsolatosak.

Mikor írhatta Pál a pásztori leveleket?

Régóta megoldatlan rejtély, hogy mikor írhatta Pál ezeket a leveleket. A pásztori levelek történeti hátterével kapcsolatosan tehát csupán magukra a levelekre és néhány ellentmondásos óegyházi hagyományra támaszkodhatunk.

Talán az a legvalószínûbb, amit az elsõ század végén író Római Kelemennél olvashatunk: Pál kiszabadult római fogságából, és ahogyan tervezte, elutazott Hispániába, majd pedig vissza a keleti missziói területekre. Eközben írhatta meg az elsõ timóteusi és a tituszi levelet. Késõbb ismét fogságba esett, megírta a végrendeletéül szánt második timóteusi levelet, és azután mártírhalált halt Rómában.

Pál elsõ levele Timóteushoz

Pál elõször akkor találkozott Timóteussal, amikor elsõ missziói útján áthaladt Lisztrán. Timóteus „vegyes” családból jött, édesanyja hívõ zsidó asszony volt, édesapja pedig pogány görög. A fiatalember Pál hatására vált kereszténnyé, és második útjára már el is kísérte az apostolt.

Hûséges barátsággal mindvégig Pál mellett állt, bár nem mindig volt könnyû dolga. Kettõs háttere miatt Pál kénytelen volt körülmetélni õt – hogy ezzel is bizonyítsa Timóteus kötõdését az õsök vallásához.

Ugyanakkor az ifjú görög háttere bizonyára nagy segítséget jelentett Pálnak a többségükben görög etnikumú gyülekezetekkel való kapcsolattartásban: Timóteus így látogatta folyamatosan a thesszalonikai, a korinthusi és a filippi gyülekezetet.

A hozzá írt elsõ levélben úgy látjuk viszont, mint Pál képviselõjét, „helytartóját” az efezusi gyülekezetben. A levél ennek megfelelõen jobbára gyakorlatias tanácsokból áll: hogyan védje meg Timóteus a gyülekezetet a hamis tanítóktól, milyen a helyes istentiszteleti imádság, mi a nõk és a férfiak szerepe a közösségben, ki alkalmas a püspöki és a diakónusi szolgálatra, továbbá hogyan viselkedjenek egymással szemben a gyülekezet különbözõ korú és szociális státusú tagjai, az özvegyek és a vének, illetve a rabszolgák és uraik.

„Senki meg ne vessen ifjú korod miatt…”

Pál fiatalnak nevezi Timóteust; a „fiatal” az akkori fogalmak szerint huszonöt- harmincöt év közötti életkort jelentett. Timóteusnak ilyen fiatalon kellett magára vennie egy egész keresztény gyülekezet irányításának a felelõsségét. Pál szerint ez egyáltalán nem volt lehetetlen feladat, és csendre inti azokat, akik pusztán életkora miatt alkalmatlannak ítélik Timóteust a vezetõ szerepre.

Persze a fiatal életkor folyamatosan csökkenõ hátrány, amelyet a mértéktartó józanság, a felelõs magaviselet és a Szentírás folyamatos tanulmányozása könynyen elõnyre fordíthat.

Különösen hangzó elvárások ezek egy fiatallal szemben, de Pál tudta, mirõl beszél. Tanácsai megszívlelendõk minden olyan, felelõsséggel felruházott fiatal vezetõ számára, aki kerülni szeretné a kudarcot.

Magyar Bibliatársulat

::Nyomtatható változat::