Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Napjainkban gyakran esik szó az ökumené tétova egy helyben topogásáról, némelyek pedig egyenesen jégkorszakról beszélnek. Közben elfelejtjük, hogy gyülekezeteinkben egyre sürgetõbb a késztetés a felekezetek szorosabb együttmûködésére és közös szolgálatára. Sok helyütt van példa arra, hogy a különbözõ egyházak gyülekezetei közösen nyilvánítanak véleményt a települést érintõ kérdésekben. Jó alkalmat ad erre a Biblia éve is. Felsõbb szinten is él az együttmûködés: szeptember 16. és 23. között különbözõ felekezetekhez tartozó püspökök – nagy többségükben a nyugdíjkorhatáron túl járó egyházi vezetõk – találkoztak újra egymással Libanon fõvárosában, Bejrútban. A résztvevõk négy kontinensrõl érkeztek – Ausztráliától Dél-Amerikáig és Chicagótól Budapestig – a Fokoláre Mozgalom katolikus titkárságának meghívására.

Kettõs céllal szervezték meg az együttlétet. Egyfelõl a világ egyházainak képviselõi meglátogatták a Közel-Kelet két országának, Libanonnak és Szíriának a keresztény egyházi vezetõit, akik igen nehéz, politikailag és vallásilag feszült környezetben, iszlám többségû országokban végzik szolgálatukat. Másfelõl a polgárháborús viszonyok között ritkán érkeznek erre a tájra keresztény egyházi képviselõk, s a helyi vallási közösségek vezetõi méltán örültek – a közös imádság lehetõségén kívül – annak, hogy megoszthatták a többiekkel gondjaikat és örömeiket egyaránt. Mindez a vendégek sorait is szorosabbra zárta, tudván, hogy csak együtt képesek hatást gyakorolni a közélet felelõs vezetõire szerte a világon a háborúk, konfliktusok lezárása érdekében.

Az ökumenikus püspöki találkozó vezérgondolata „Az Ige testté lett…” (Jn 1,14) ige körül kristályosodott ki.

A Fokoláre Mozgalom fontos bibliai látása: Krisztus köztünk van, igéjét naponta megélhetjük, szeretetet tanúsítva a környezetünkben és a közös Krisztushoz tartozás valóságát felmutatva a keresztény egység jegyében.

Az idén tavasszal elhunyt Chiara Lubich elnök asszony 1943-ban született vezérgondolatai mára erõs visszhangra találtak világszerte, még az evangélikus többségû skandináv országokban is. Így vált lehetségessé az, amit sem a katolikus egyház feje, sem más keresztény felekezetek, egyházi szervezetek vezetõi nem értek el – talán nem is kívántak elérni –: a sokszínû keresztény egyház tizenegy felekezethez tartozó, harmincnyolc ökumenikus elkötelezettségû püspöke egy hétig együtt imádkozott egymással, istentiszteletet ünnepelt, és küldetésünk elmélyültebb megvalósításáról cserélte ki gondolatait.

Christian Krause, a Lutheránus Világszövetség korábbi elnöke úgy fogalmazott, hogy amit a keresztény nagy egyházak nem tudnak elérni – a keresztény egység elõbbre vitelét –, azt az egyház Ura most a keresztény mozgalmakon keresztül kívánja elõremozdítani.

A Fokoláre Mozgalom alulról kezdeményezett laikus közösség, amely a „klérus” tagjait hívja soraiba közös céljaik megvalósítása végett. Minél nagyobb a vágy és forróbb az imádság által kifejezett egységre törekvés, annál inkább eléri a hivatalosak szívét, és áthatja intellektuális döntéseiket.

Az ökumené olykor felhõs égboltján új, fénylõ csillag ez, amelynek világítania kell az értelem számára éppúgy, ahogy a szíveket át kell melegítenie az összetartozás örömével. A világnak ezen a táján, ahol keresztény mártírok sora és értelmetlen háborúk áldozatainak sokasága jelzi a „Ne ölj!” parancsolat elleni vétek gyakoriságát, együtt kell élni és gondolkozni a másként hívõkkel az ellenség szeretetének mindennapi gyakorlatában.

A görög melkita katolikus egyház egyik érseke, Abraham Nehmé így vallott: „Téves az a látás, amely a keresztény egységet kizárólag a közös tanítás mezsgyéjén tudja elképzelni. Könnyen elfelejtjük, hogy közös Urunk és Megváltónk van, közös Bibliánk – meggyõzõdésünk alapja –, közös egyetemes hitvallásaink összekötnek minket, közös a megigazulásról vallott látásunk. Miért ne lehetne sokszínû a kegyességünk? Egymás kölcsönös elismerése a szeretet alapfeltétele. Jézus nem a közös hittartalom feltételét említette tanítványainak az ismertetõjegyeként, hanem az egymás iránti szeretetet (Jn 13,34–35). Pál apostol is arról szól, hogy a hit, a remény és a szeretet közül a szeretet a legnagyobb, amely soha el nem múlik (1Kor 13,8.13).”

A találkozó résztvevõi kritikusan állapították meg, hogy Keletrõl érkezik a fény (a szeretet és a világosság kultúrája), Nyugatról a jog felismerései (a vélt és/vagy valós igazság, igazságosság kultúrája). Nem a teológusok teremtik meg az egyház egységét, hanem a Szentlélek, ezért a hozzá való imádságunk, hogy õ vezesse minden keresztény gondolatait, személyes döntéseit és az egész egyházat, felülír minden más kérést.

Két dologról kell még említést tennem. Az egyik az, hogy két egész napos látogatást tettünk Szíriában, fõként Damaszkuszban, Pál apostol nyomdokán. Betértünk az Egyenes utcába. Anániás itt kereste fel a Jézussal való találkozás során megvakult Sault, rátette a kezét, mire Saulnak megnyílt a szeme világa, megtelt Szentlélekkel, azután megkeresztelkedett, és néhány nap után maga is hirdette a Jézusról szóló örömhírt (ApCsel 9,1–20).

Nem kisebb jelentõségû az a kápolna, amelyet a Jézussal való találkozás emlékhelyeként tartanak számon. Itt egy teológiai kutatóközpont is létesült. A találkozón részt vevõ püspökök e helyen tartottak közös igeliturgiai alkalmat. Ezen a mindannyiuk által ismert görög nyelven mondták el a Niceai hitvallást. (A találkozón egyébként öt nyelvre kellett tolmácsolni.)

Megmaradt az a városfal is, amelynek mentén Pál apostolt kosárban engedték le, hogy megóvják az életveszélytõl (ApCsel 9,23–25).

A másik jelentõs alkalom a szír ortodox egyház vasárnapi liturgiáján való részvétel volt. Ezt a helyi teológiai egyetem rektora celebrálta. (Az intézményben negyven teológus készülhet a papi pályára, és nyerhet tudományos fokozatot.) Az istentiszteletet követõen Mor Ignatius Zakka, Antiókhia és az egyetemes szír ortodox egyház pátriárkája fogadta a résztvevõket. A talán egyik legnagyobb történelmi múltra visszatekintõ egyház vezetõje megilletõdötten nézte végig a kereszténység sokszínû képviseletének összetartozását, és bátorító szavaival áldást kívánt a közös tanúságtételre, köztük a nyolc német és skandináv evangélikus püspökre.

Emlékezetes maradt az iszlám vallás elsõ számú vezetõjével, a fõmuftival való bejrúti találkozásunk. A fõmufti beszédében Jézus aranyszabályára éppúgy utalt, mint arra, hogy a felebaráti szeretet követelményét kölcsönösen érvényesnek tekintik. Hangsúlyozta, hogy keresztények nélkül elképzelhetetlen Libanon állam léte és jövõje. A helyi parlament képviselõi fele-fele arányban iszlám hívõk, illetve keresztények. Az ország ma ötmillió lakost számlál, a külföldön élõ libanoniak száma tizenötmillió.

A keresztény libanoniak a föníciaiak leszármazottjainak vallják magukat. Bejrútban a protestáns istentiszteleten a helyi lelkész igehirdetésében arra utalt, hogy hitbeli meggyõzõdésük alapján nem emigrálnak: Isten itt rendelt nekik feladatot, küldetést.

Libanonban Szidón és Tírusz városába utaztunk (a biztonság érdekében autóbuszunkat kéretlenül is mindenütt katonai autó vezette). Bibliai jelenetek sokaságát idézték fel az utcák, és emlékeztettek bennünket a Szentföldön zajlott eseményekre.

Megrendítõ volt az 1949-ben felállított palesztin menekülttábor látványa. Nemzedékek élnek itt évtizedek óta, az otthon reménye nélkül.

A Közel-Kelet ortodox egyházainak sokszínûsége és Libanon cédruserdeinek szemet gyönyörködtetõ látványa feledhetetlen marad az országba látogatók számára. A Miloslav Vlk prágai érsek vezette utunk anglikán és római katolikus istentisztelettel ért véget azzal a jó reménységgel, hogy egy év múlva Wittenbergben és Eislebenben találkozik a püspökök testvéri közössége.

D. Szebik Imre

::Nyomtatható változat::