Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Ezekben a hetekben sokat hallhatunk, olvashatunk a húsz évvel ezelőtti történelmi határnyitásról. Lapunk előző száma részletesen tudósított a soproni bajor–osztrák–magyar „határtalan hálaadásról”.

Az idén nyári piliscsabai missziói konferenciákon egy jóval régebbi, de jelenünket és jövőnket mindmáig meghatározó határátlépésről szólhattam igehirdetőként. Lassan immár két évezrede, hogy Pál és munkatársai Troászból Filippibe érkezve elhozták az evangélium lángját az európai kontinensre.

Ma gyakran beszélünk múlt időben az európai kereszténységről, posztkrisztiánus kort emlegetve. Sokan keseregnek, hogy már az Európai Unió alkotmányának előszavába sem fért bele Isten neve, illetve a keresztény gyökerekre való utalás. Sértődött zsörtölődés helyett talán érdemesebb egy kicsit visszatérni az európai kereszténység bölcsőjéhez. Hátha újra megtaláljuk a forrásnál azt, amit, akit elveszítettünk az évszázadok során, és – a zsoltáros képével élve – megújul ifjúságunk, mint a sasé… (vö. Zsolt 103,5)

Ha újra elolvassuk az első missziótörténetnek, az apostolok cselekedeteiről szóló könyvnek a tizenhatodik fejezetét, melyet nemrégiben a bibliaolvasó Útmutató is a kezünkbe adott, meglepő felfedezéseket tehetünk.

Az első meglepetés, hogy az európai kereszténység, ha úgy tetszik, egy álomból születik. Pál álmában kap hívást egy görög férfitól: „Jöjj át Macedóniába, légy segítségünkre!” (ApCsel 16,9) Korábban az apostolok sokfelé próbáltak elindulni az evangéliummal Kis-Ázsiában, de ismételten azt olvassuk, hogy „…Jézus Lelke nem engedte őket” (ApCsel 16,7).

Az Úrnak más, merészebb, tágabb ölelésű terve volt az övéivel. Nem akarta, hogy a pünkösdkor született kereszténység csupán egy belterjes zsidó szekta maradjon, egy kis-ázsiai vallásocska. Az evangélium hirdetése – mai divatos kifejezéssel – globális projekt. El kell indulni egy másik földrész, egy másik kultúra, a hellén világ felé, az akkori világ szellemi fővárosa, Athén felé és a Római Birodalom szíve, Róma felé, sőt a föld végső határáig.

Kissé bizarr módon ez a missziói robbanás egy Istenre hagyatkozó álomból kapja a gyújtó szikrát. A hívő embereknek ellentmondásos a viszonyulásuk az álmokhoz. Egyrészt joggal félünk babonás, beteges túlértékelésüktől, torz magyarázgatásuktól. Másrészt a Szentírásból látjuk, hogy Isten bizonyos esetekben képes szolgálatába állítani ezt a titokzatos kommunikációs csatornát is. Gondoljunk Jákóbra, Józsefre, Dánielre vagy éppen Jézus nevelőapjára, Józsefre… Ebben az összefüggésben hadd idézzem Jörg Zink néhány provokatív gondolatát: „Az álmokat nem szabad összetéveszteni a valósággal. De a valóságot sem szabad valóságosabbaknak tartanunk, mint az álmokat. Semmi sem változtatja meg a világot olyan alaposan, mint az álmok…”

Földrészünk evangélizálása tehát egyrészt egy álomból, másrészt pedig egy meghallott segélykiáltásból indul. Vajon manapság mennyire érzékeny a fülünk a segítségre szorulók hangjának meghallására? Illetve mi mennyire merünk magunk is segítségért kiáltani, azaz imádkozni?! Johann Baptist Metz Memoria passionis című könyvében így fogalmaz: „A kiáltás a kereszténység belső lényegéhez is hozzátartozik, része az együtt szenvedés által meghatározott kereszténység misztikus hátterének.”

Éppen az elmúlt vasárnap prédikációs alapigéje szembesített minket az első keresztény gyülekezetek megdöbbentő vagyonközösségével, szolidaritásvállalásával: „Nem volt közöttük egyetlen szűkölködő sem…” (ApCsel 4, 34) Lapunk igefeldolgozása már címében frappánsan megragadta a lényeget: Fel nem oldható feszültség. Valóban nem szabad megszokni azt a szakadékot, amely a kezdet és a jelen gyülekezeti élete között tátong. Természetesen idealizálni sem kell a „hőskort”, hiszen az előbb idézett igeszakaszt követi Anániás és Szafira bukásának reális és horrorisztikus krónikája…

Az európai kereszténység hajnalán sem csupa hithős állt. De néhány olyan, ma is éltető gyökérszálat felfedezhetünk, amilyen nélkül a 21. században sem lehet élő egyház. Ma is szükség van Istenre figyelő „álmodozókra”. Ma is kellenek bátor segélykiáltók, gyakran névtelen, de kitartó imádkozók. Bölcs és bátor apostolok kerestetnek, akik rátalálnak a folyóparton Istenre szomjazó asszonyokra. Szükség van nyitott szívű Lídiákra, aki befogadják az evangéliumot, és a szívük után az otthonuk ajtaját is megnyitják. Így születnek meg azok a családias házi közösségek, melyek napjainkig a kereszténység életet hordozó alapsejtjei. Amikor Európa hatalmas katedrálisai gyakran konganak az ürességtől, újra kell építeni Krisztus egyházát az alapoktól, a családi otthonoktól, kisközösségtől indulva.

Végül még valami, amit nem szabad elhallgatni, hiszen tisztán megszólal az európai kereszténység nyitányában, ami nem győzelmi induló. Ha végigolvassuk a tizenhatodik fejezetet, felcsendülnek benne fájdalmas, disszonáns akkordok is. Az evangélium hirdetői hamar ütköznek a sötétség babonás erőivel, a mammon hatalmának érdekvédőivel. A jövendőmondó rabszolgalány meggyógyításának „hálapénzeként” az apostolok börtönbe kerülnek. A cella rácsai rajzolják szemük elé a Mester hirdetésének és követésének szerves részét, a keresztet, a szenvedésvállalás realitását.

Igaz, ilyen módon a börtönmissziói szolgálat is megindul Filippiben: Istent magasztaló énekszóval, megtéréssel, családi keresztséggel, nyíló szívekkel és börtönajtókkal.

Ugye érdemes volt egy kicsit visszatérni a kétezer éves határátlépéshez? Igazi gyógyító, frissítő, fiatalító emlékezés lehet ez, minden hamis nosztalgiázás nélkül. A vén Európa kereszténységének is van reménye, van jövője, hiszen Isten Lelke ma is adhat álmokat és ébredést. Ad segítségért kiáltó, imádkozó férfiakat és nyitott szívű asszonyokat, ad örömhírt továbbajándékozó és tovább élő apostolokat! Akik mi (is) lehetünk…

Gáncs Péter püspök

::Nyomtatható változat::