A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Nemcsak itthon, hanem külföldön is elismert előadóművész, a Kodolányi János Főiskola dzsessz tanszakának tanára, lemezei jelentek meg, honlapjára látogatva számos koncert helye és időpontja olvasható. Nem tudtam megállni, hogy ne azzal a kérdéssel kezdjem a beszélgetést: miért fogadta el az invitálást ebbe az evangélikus zenei táborba?

– Mert nagyon jó kezdeményezésnek tartom ezt az alkalmat. Tavaly Huszák Zsolt barátom meghívott a kőszegi Szélrózsa országos evangélikus ifjúsági találkozóra, ahol a zenekarommal léptünk fel. Akkor mesélt erről a táborról is, idén pedig örömmel vállaltam, hogy szólógitárt tanítsak – mondja Birta Miklós.

– Manapság minden keresztény egyház küzd azzal a problémával, hogy miként tudna több embert behívni a templomokba, és hogyan tudná megszólítani a fiatalokat. Egyre inkább időszerű ez a kérdés. A fiatalok pedig nyitottak, és a zenén keresztül meg lehet szólítani őket. Ezért is gondoltam, hogy zenészként és tanárként kötelességem eljönni ide. Szolgálatnak tekintem, és örömmel teszem.

– Szolgálatnak?

– Tizenhat éve tanítok zenét, és ez idő alatt annyi pozitív élményem volt!… Megerősödött bennem, hogy ebben a zavaros világban fontos az igazi értékek átadása. Ez a tábor azért is jó kezdeményezés, mert rengeteg olyan példával találkoznak a fiatalok, amely azt erősíti bennük, hogy lehet jól művelni a zenét és érdemes is.

– Hatvan résztvevője van a tábornak. Milyennek találja őket?

– Hál’ Istennek, nagyon sok tehetséges zenészpalánta van itt. Tegnap például odajött hozzám néhány fiatal az általuk készített demóanyagokkal – ezeket még otthon vették fel –, hogy meghallgatnám-e őket. Egyikük sincs még húszéves, és a maguk egyszerű technikai eszközeivel olyan színvonalas produkciókat készítettek, hogy – amint mondani szokás – „elájultam”! A zenében volt dinamika, feltették az énekvokálokat, és az istendicsőítő szöveget is maguk írták. Azt mondtam nekik, hogy pontosan ez ennek a tábornak a lényege. Ne hagyják abba, csinálják! A muzsika Istentől kapott ajándék, aki zenél, annak felelőssége, hogyan sáfárkodik vele. A fölösleget dobja-e csak oda, vagy beleadja szívét-lelkét… Ha az utóbbit teszi, akkor ilyen produkciók jönnek létre.

– Ön dzsesszzenészként szokott egyházi zenét játszani? Létezik egyáltalán keresztény dzsessz?

– Jó a kérdés. Azt gondolom, hogy – műfajtól függetlenül – minden, Istentől újjászületett zenésznek kutya kötelessége a zenei tevékenységét valamilyen módon szolgálatba állítani. Hogy hol kap erre lehetőséget, az más kérdés, de mindenképpen keresni kell rá a módot.

Az én életemben ez nem mindig volt ilyen egyértelmű. 1992-ben egy református gyülekezetben tértem meg, és abban az évben felvételiztem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára. Nagy dilemma elé kerültem, mert az a közösség, amelyben voltam, és amely meghatározó volt számomra, nehezen összeegyeztethetőnek látta a dzsesszzenét az Isten-követéssel. Több évbe telt, míg ezt a kérdést a helyére tettem a saját életemben.

A feleségemmel egy évet kint élhettünk az Egyesült Államokban, ahol olyan protestáns – tehát nem karizmatikus – gyülekezetekbe járhattunk, amelyekben mélyen hívő emberek vasárnapról vasárnapra gitárral, basszusgitárral, dobbal, egyebekkel dicsőítették az Istent. És ez senkinek sem okozott gondot. Ez az élmény számomra egyfajta megerősítés volt, mert azt láttam, hogy lehet olyan hiteles embereket találni, akik ezt alázattal, jól csinálják. Akkor már tudtam, hogy e téren nekem is dolgom van.

Mielőtt ’99-ben másodszor kimentünk volna, még itthon készítettem egy lemezt, amely az első evangélizációs funkylemez. A legjobb magyar dzsesszzenészekkel vettem föl az anyagot, akik egyébként nem hívő emberek, de barátságból éjszakáról éjszakára eljöttek, és ingyen dolgoztak a stúdióban. Bemutatkozó anyagnak készült a lemez azzal a céllal, hogy Amerikában jelenjen meg. A dolgok sajnos másképp alakultak, nem adták ki, azóta a fiókomban van. A mostani gyülekezetemben minden vasárnap szolgálok az istentiszteleten, de az alapvető problémám az, hogy hívő emberekből nem tudok olyan profi zenekart összehozni, amellyel a megfelelő színvonalon tudnánk előadni egy evangélizáló produkciót. Ugyanis az utóbbi időben egyre jobban foglalkoztat ez a gondolat.

– Mit jelent az, hogy profi?

– Ha például a kollégáimból össze lehetne hozni egy csapatot, az remek lenne.

– És mi az oka, hogy még nem alakultak meg? Nem érdekli őket a keresztény muzsikálás?

– Igazán azt kellett eldöntenem – és erről a kérdésről általánosságban ebben a táborban is beszélgettünk a fiatalokkal –, hogy melyik utat válasszam a két lehetséges közül. Az egyik, hogy csak hívő keresztényekkel zenélek együtt, mert attól lesz hiteles az evangélizáció. Akkor viszont súlyos kompromisszumokat kell kötnöm a zenében, hiszen nem várhatom el tőlük, hogy zeneileg profik legyenek. A másik lehetőség: abból indulok ki, hogy egy ilyen produkció elkészítésénél nekem is kötelességem a tudásom legjavát adni, ám akkor a színvonalhoz profi zenésztársakra van szükségem. A vívódásaim közepette az utóbbi felé hajlok, és azt hozom fel érvként, hogy így legalább lehetőségem nyílik misszióra a velem zenélők között is.

::Nyomtatható változat::