A vasárnap igéje

Hozzászólás a cikkhez

A vízkereszti ünnepkört lezáró vasárnap evangéliuma (Mt 17,1–9) a megdicsőült Krisztust állítja elénk. Az igehirdetésre kijelölt igében Pál apostol arra a napra emlékezik vissza, amikor a keresztények elleni bosszúvágytól hajtva Damaszkusz felé vágtatott, de váratlanul megjelent előtte a feltámadt Krisztus, hogy esküdt ellenségéből apostolává tegye. Azt a napot idézi fel újra, amikor megértette, hogy mindaz, amit korábban Istenért rajongva, Isten ügyének szolgálatában tett, nem naggyá teszi őt Isten előtt, hanem a legkisebbé. Ezért is nevezte magát ettől fogva Paulusnak, ami magyarul keveset, kicsit jelent.

Pál nem úgy emlékszik vissza arra a napra, mint aki boldog, mert megadatott neki, hogy néhány percig Jézus mennyei dicsőségének fényében sütkérezzék. Nem azt érezte, mint amit a három kiválasztott tanítvány a megdicsőülés hegyén, akik így kiáltottak fel: „Jó nekünk itt lennünk!” Amikor Pál visszaemlékszik arra a napra, hosszú évek múltán is mélységes szégyen tölti el, és egyfajta gyónási kényszer lesz rajta úrrá: „Én egykor elhatároztam magamban, hogy mindent meg kell tennem a názáreti Jézus neve ellen. Meg is tettem ezt Jeruzsálemben, és a főpapoktól kapott felhatalmazás alapján a szentek közül sokat börtönbe vetettem. Amikor pedig megölték őket, én is ellenük szavaztam. A zsinagógákban mindenfelé gyakran büntetéssel kényszerítettem őket káromlásra, sőt ellenük való féktelen őrjöngésemben egészen az idegen városokig üldöztem őket.”

Az Agrippa király előtt most már Krisztus ügyéért bilincset viselő Pál nem gondolja, hogy ez „oly rég volt, hogy tán igaz sem volt”. Nem gondolja, hogy a teljes odaadással végzett apostoli szolgálatának „érdeme” mindezt valaha is feledtetheti. Tudja, hogy megtérése óta bármennyit fáradozott és fog még fáradozni az evangéliumért, az ő neve élete végéig Paulus marad, mert amit tett és amit még tehet, kevés. Még ha ő fáradozik is a legtöbbet az apostolok között, köztük ő örökre a legkisebb lesz. Mert a múlt nem törölhető el. A történelemben sem, de az ember életében sem. Pál tudja, hogy a megtérés nem törölte el a múltját. Ezért amíg él, van mit gyónnia.

Akkor is, ha tudja, hogy a megtérése ajándék, amelyhez az ő elhatározásának semmi köze nem volt, és éppen így megtérése annak a bizonysága, hogy Isten a múltját megbocsátotta. Megbocsátotta Paulusnak mindazt, amit korábban Saulként tett. Ha nem bocsátotta volna meg, akkor engedte volna, hogy továbbvágtasson Damaszkuszig, és ott megtegye, amit tervezett: felkutassa, összefogdossa a keresztényeket, és rabszíjon hajtsa őket Jeruzsálembe, a nagytanács elé, halálos ítéletre. Pál évek, évtizedek múltán is tudja: neki semmi része sincs abban, hogy nem így történt. Ha rajta múlik, így történik minden, és ő sosem lesz a megfeszített és feltámadt Krisztus tanúja, sem népe, sem a pogányok között.

Pál pontosan tudja: az érdem Krisztusé, övé pedig a sírig tartó szégyen. De ez a szégyen nem akadályozza abban, hogy a Krisztustól kapott küldetést teljesítse: „…kelj fel, és állj a lábadra, mert azért jelentem meg neked, hogy szolgámmá tegyelek, hogy tanúbizonyságot tegyél arról, amiket láttál, és arról, amit ezután fogok neked magamról kijelenteni. Megoltalmazlak e néptől és a pogányoktól, akikhez küldelek. Azért küldelek el, hogy nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségből a világosságra és a sátán hatalmából az Istenhez térjenek; hogy az énbennem való hit által megkapják bűneik bocsánatát, és örökséget nyerjenek azok között, akik megszenteltettek.”

Sokan megpróbálták már pusztán lélektani jelenségként magyarázni, hogy Pál egyszer csak ugyanazzal a fanatikus hitbuzgalommal kezdte Jézusról hirdetni, hogy ő a Krisztus, mint amilyen buzgalommal korábban üldözte azokat, akik ezt hirdették és hitték. Pál azonban tudja, hogy a damaszkuszi úti látomás nem az ő belső világában fogant, és nem valamiféle kivetítődés volt, hanem objektív valóság. Ezért is mondja el, hogy a napfénynél is ragyogóbb világosságot útitársai is látták, és vele együtt ők is mind a földre zuhantak. Bár az őt héber nyelven megszólító hangot egyedül ő hallotta. Mégis biztos volt benne, hogy nem egy belső vízió alapján korrigálja addigi meggyőződését, hanem a feltámadt Krisztus az, aki merőben új irányt szab gondolkodásának, és vele egész életének. Ezért folytatja így védekezését: „Agrippa király, nem voltam engedetlen a mennyei látomás iránt, hanem először Damaszkuszban és Jeruzsálemben, majd Júdea lakóinak és a pogányoknak hirdettem, hogy térjenek meg, forduljanak az Istenhez, és éljenek a megtéréshez méltóan.”

De mit ért Pál megtéréshez méltó élet alatt? Mivel leveleiben is gyakran saját példáját állította olvasói elé, egészen biztos, hogy nem a megtérés előtti múltjuk elfeledésére, eltitkolására vagy letagadására biztatta őket. Még kevésbé megszépítő kimagyarázására. Mint ahogy Pál sem hozta fel soha mentségéül, hogy ő nem vett részt tevőlegesen az első keresztény vértanú, István megkövezésében, hanem csak a ruháját őrizte azoknak, akik ezt a gyalázatos tettet végrehajtották. És azzal sem mentegetőzött soha, hogy ő csak a megszálló római hatalommal való békességet és ezáltal hazája javát, népe jólétét kereste, amikor a királyság vádjával kivégzett názáreti Jézus követőitől meg akarta tisztítani az országot. És azt sem mondta, hogy mennyivel rosszabb lett volna, ha nem ő teszi ezt, hanem átengedi tisztségét a nála sokkal vérszomjasabbaknak. Pál megtérése után minden esetben olyan őszintén beszélt a múltjáról, mint aki nyilvános gyónást tesz.

És ugyanezt várta azoktól is, akiket a megtéréshez méltó életre hívott. Mert tudta, hogy ez a gyónásra való készség annak a Krisztusnak az elvárása, akitől a megtérés kegyelmét ajándékba kapta. És tudta, hogy Krisztus ezt várja a mindenkori megtérő bűnöstől. Mert régi életünk szégyenének emlékezetben tartása és megvallása bennünket alázatra tanít, neki pedig dicsőségére van, mert kegyelmének nagyságát magasztalja.

::Nyomtatható változat::