Cantate

Hozzászólás a cikkhez

Nyugtalanság vesz körül. Elintézetlen ügyeim, támadó betegségeim, a gazdasági helyzet, a holnap bizonytalansága – ennek a nyugtalanságnak szolgálói. A zaklatottság kiöli a szépet, a gondolatot, a csendet. Talán csak a kereszténység ismeri azt az ellentmondásos bátorságot, amikor valaki zaklatott gondolatok között is énekelni kezd. Állunk egy sír mellett, szembefújja a fagyos szél a havat, mi pedig éneklünk életről, feltámadásról, jövőről. Mi ez? Ostobaság vagy bátorság?

Ez az ének is ilyen ellentmondásos. Lemond az aggodalomról, hogy átadja félelmeit Istennek. Pál szavai szép második szólamként zengnek alá:

„Mit mondjunk tehát erre? Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? Ki vádolná Isten választottait? Isten, aki megigazít. Ki ítélne kárhozatra? A meghalt, sőt feltámadt Jézus Krisztus, aki az Isten jobbján van, és esedezik is értünk? Ki választana el minket a Krisztus szeretetétől? Nyomorúság, vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver? Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” (Róm 8,31–39)

Ezt a hitvallást nem lehet tanítani, a bensőséges hit ajándéka szól csak így: „Benne élek, haláltól sem félek. / Jót remélek.” „El nem enyészem / A sírban végképpen: / Mennyben lesz részem.”

Szép az, ahogy a versszakok felemelik az éneklő tekintetét. Saját szenvedései között megszülető hitbéli bátorsága egyszer csak összekapcsolja a gyülekezettel. Már nem elég az, hogy „Semmi engem tőle el nem választ”, hanem érzi, hogy csak ez a hit tarthatja meg a közösséget: „ Te légy, Uram, őrzője a nyájnak, / Egyházadnak, / Mely Krisztust vallja Úrnak.”

Míg az énekek közül sok az utolsó versszakban tekint az örökkévalóság felé, addig itt az utolsó versszak távolba tekintése erőtlenségében sokatmondó. Hiszen az, aki gondjai, félelmei között tud így énekelni, máris átéli az Istennel való közösséget.

Írom ezeket a sorokat, és önkéntelenül is dúdolni kezdem a dallamot. Kezem erőtlenül halad a billentyűkön. A négy és fél évszázad távolából megszólaló személyes hitvallás az enyém lesz, felemel, hitté érlelődik bennem. Mert semmi nem választhat el Krisztus szeretetétől.

Koczor Tamás

::Nyomtatható változat::