|
Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2011
- 07
- Mennyi hitetek van?
Keresztutak
Hozzászólás a cikkhez
Mennyi hitetek van?
Amikor az idei világimanap szövegét összeállították, a chilei asszonyok még nem tudhattak arról, milyen megpróbáltatások várnak rájuk a 2010-es esztendőben. Február 27-én hatalmas földrengés rázta meg országukat, amelynek következtében mintegy négyszáz ember halt meg, és további háromszáznak nyoma veszett. Ennél is sokkolóbb az az adat, hogy a lakosság tizenkét százaléka vált szó szerint hajléktalanná. A földrengésben és az azt követő cunamiban kétmillió ember otthona veszett el.
Augusztusban ismét Chile került a figyelem középpontjába. Megdöbbentő hír járta be a világsajtót: harminchárom bányász rekedt az Atacama-sivatagban egy tárna mélyén. Hétszázhúsz méterrel a föld felszíne alatt egy nappali szoba méretű üregben vártak sorsukra. A bányában bekövetkezett omlás elzárta előlük a járatokat, a szabadulás útját. Abban a tudatban éltek, hogy halottnak hiszik őket, és így sorsuk megpecsételődött. Naponta félkanálnyi tonhal jutott mindenkinek abból a konzervből, amit maguknál találtak, ezt keverték össze – leves gyanánt – egy kis vízzel. A tizenhetedik napon, augusztus 22-én tudtak kapcsolatba lépni velük a mentőalakulat tagjai…
Innentől kezdve az eseményekről folyamatosan tudósítottak a nemzetközi hírügynökségek. Egy egész világ szorított, imádkozott a bányászok szabadulásáért. Naponta érkezett a hír arról, hogyan küldtek le élelmiszert, gyógyszert hozzájuk. Üzenetet kaphattak családtagjaiktól, és ők is küldhettek levelet.
Így jutott fel a hozzátartozókhoz egy tizenkilenc éves fiatalember üzenete is – igaz, a legtöbb sajtóorgánum erről valahogy „elfelejtett” hírt adni… Jimmy Sanches azt írta: „Igazából nem harminchárman, hanem eggyel többen vagyunk itt lent, mert Isten egy percre sem hagyott magunkra.”
Keresztény hírforrások szerint a bányászok közül hárman gyakorló keresztények voltak már a szerencsétlenség bekövetkeztekor is. A bajban azonban megnyílt a többiek szíve is az Úristen felé. Így Jimmyé is, aki előtte nem nagyon foglalkozott a hit dolgaival. Amikor hatvankilenc nappal a bányaomlás után egyenként felszínre hozták őket, a chilei zászló felett az ő pólóján is tisztán kivehető volt a felirat: „ˇGracias Seńor!” – Köszönöm, Uram!
Mi történt ott lent a mélyben? Csak annyi, hogy a bányászok megosztották egymással azt, amijük volt. Mint a világimahét mottójául választott kérdésben, amelyet Jézus tett fel a tanítványainak: „Hány kenyeretek van?” (Mk 6,38)
Az ismert bibliai történetben abból a kevésből, amit a tanítványok összegyűjtöttek, ötezer ember lakott jól. Ott az Atacama-sivatagban, hétszázhúsz méter mélyen José Henríquez, az ötvennégy éves vájár – akit a többiek csak így hívtak: a pásztor – Krisztusba vetett hitét osztotta meg a többiekkel. Ő már harminc éve tagja egy baptista gyülekezetnek. Ott a mélyben naponta kétszer hajolt össze a társaival, hogy imaórát tartson nekik. Isten igéjét magyarázta nekik, lelkigondozta őket. Amikor lehetősége lett rá, kérte, hogy rádiós igehirdetéseket küldjenek le hozzájuk, hiszen ő nem képzett prédikátor. A többiek igényelték, hogy saját Bibliájuk lehessen. Harminchárom kisméretű Szentírást juttattak le hozzájuk azon a csövön keresztül, amelyen máskor az ételt, gyógyszert küldték.
A bezártságot így is nehéz volt elviselniük. Félelmek is gyötörték őket. Elkeseredtek, sírtak olykor, de sok-sok pillanat adatott, amikor Istent tudták dicsérni. Meggyőződésük lett, hogy az Úristen irányította a mentőalakulatot fent, és ő fordította azoknak a szívét, akik lent a mélyben voltak, az égi dolgok felé.
„Övé a dicséret – nyilatkozta a „pásztor” szabadulásuk után –, azt a mentőkapszulát, amely kihozott a föld alól, bizony ő irányította. Az ember csak eszköz az Úr hatalmas kezében.”
Az idei – március 4-én esedékes – női világimanapon így figyeljünk a hitre, amelynek erejéről chilei testvéreink már biztosan tudják, hogy hegyeket mozgathat meg!
::Nyomtatható változat::
|
