Hozzászólás a cikkhez

Korunk egyik divatos betűszava a VIP, mely az „igen fontos sze­mély”-eket jelöli („very im­por­tant person”). A tör­té­ne­lem­ben is ta­lá­lunk fon­tos sze­mé­lyi­sé­ge­ket, akik­­re az utó­kor em­lé­kez­het. A re­for­má­ció ok­tó­ber 31-i em­lék­nap­ja is al­kal­mas ar­ra, hogy egy igen fon­tos sze­mély­re em­lé­kez­zünk. Feltételezem, mind­nyá­jan ar­ra gon­do­lunk most, hogy a ki­lenc­ven­öt té­te­lét a wit­ten­ber­gi vár­temp­lom ka­pu­já­ra ki­sze­ge­ző Lu­ther Már­ton­ról le­het szó… Én mégsem rá gondoltam, hanem arra, aki Luthernél ezerötszáz év­vel korábban élt, aki a forrás, az élő evangélium, aki egyszer fel­ment a hegyre, hogy a köré gyűlő tanítványokat taníthassa arra, hogyan lehetnek boldogok. Re­for­má­to­ra­ink is e bol­dog­sá­got ku­tat­ták és lel­ték meg, mert rá­ta­lál­tak a leg­ősibb for­rás­ra, Jé­zus Krisz­tus­ra. Er­re fi­gyel­jünk ma is, ami­kor a re­for­má­ci­ó­ra em­lé­ke­zünk.

Sok­fé­le né­ző­pont lé­te­zik, amely ele­mez­ni és ma­gya­ráz­ni pró­bál­ja, mi és mi­ért is tör­tént 1517-ben és az azt kö­ve­tő évek­ben. Kü­lön­bö­ző szak­em­be­rek – szociológusok, tör­ténészek, közgazdászok, böl­csé­­szek, fizikusok – el­té­rő­en lát­hat­ják mind­ezt. Mind­egyikük lá­tás­módjá­ban van va­la­mi igaz­ság­mag, még­is tud­nunk kell: egyik kép sem hi­te­les!

Ha va­la­kit meg aka­runk is­mer­ni, ál­ta­lá­ban tő­le ma­gá­tól le­het a leg­job­ban. Lu­ther és az egész re­for­má­ció meg­ér­té­sé­ben pe­dig a teo­ló­gus lá­tás­mód­ja az egyet­len kulcs: az Ige, amely ma is szól hoz­zánk lel­künk kép­ze­let­be­li he­gyé­ről, ha vál­lal­juk azt, hogy a ta­nít­vá­nyok­hoz ha­son­ló­an mi is lá­ba­i­hoz te­le­ped­jünk. A re­for­má­ció meg­ér­té­sé­nek egyet­len kul­csa, hogy az evan­gé­li­um ál­tal ma­ga Is­ten mun­kál­ko­dott szol­gá­i­ban! E nél­kül a lá­tás­mód nél­kül Lu­ther is, és a töb­bi re­for­má­tor is ért­he­tet­len, za­va­ros alak­nak tűn­het csak so­kak szá­má­ra. A teo­ló­gi­ai lá­tás­mód­dal azon­ban min­den vi­lá­gos­sá vá­lik.

For­dít­suk te­kin­te­tün­ket az iga­zi for­rás fe­lé. A hu­ma­niz­mus „ad fon­tes” (= vissza a for­rás­hoz) el­ve ugyan sok­szor ve­zet­te fél­re eme irány­zat ne­ves kép­vi­se­lő­it (pél­dá­ul Eras­must), ezért Lu­ther gyak­ran vi­tá­zott ve­lük, még­is egy­út­tal so­kat kö­szön­het ne­kik, hi­szen ez az elv se­gí­tet­te ab­ban, hogy meg­ta­lál­ja Jé­zus Krisz­tust. Azt, aki a hit vég­ső és egyet­len for­rá­sa. Hi­szen nem az a lé­nyeg, hogy egy szer­ze­tes ke­res­te a ke­gyel­mes Atyát, és nem elé­ge­dett meg az egy­ház ri­go­ró­zus, szi­go­rú is­ten­ké­pé­vel. Mind­ez fon­tos ugyan, de sem­mit nem ér. Mind­az, amit mi tel­je­sí­tünk, Is­ten sze­mé­ben sem­mit nem ér, és ezért nem is ve­zet­het bol­dog­ság­ra.

Jé­zus más­hol tár­ja fel előt­tünk en­nek tit­kát: bol­do­gok, akik­nek sem­mi­jük sincs, ami­től bol­dog­nak tart­hat­nák őket. Azok bol­do­gok, akik ki­üre­sít­ve, le­sze­gé­nyed­ve áll­nak Is­ten elé, mint akik­nek sem­mi­jük sincs, és csak a ke­gye­lem­ben re­mény­ked­het­nek. A sí­rók, akik sem­mi vi­gasz­ta­lást nem tud­nak ta­lál­ni ma­guk­nak, így csak Is­ten­ben re­mény­ked­het­nek. A sze­lí­dek, akik le­mon­da­nak ar­ról, hogy bár­ki­re is rá­erő­sza­kol­ják ma­gu­kat – még ar­ról is, hogy Is­ten sze­re­te­tét kény­sze­rít­sék ki. Az igaz­ság után epe­dők, akik fel­is­mer­ték ön­igaz­sá­guk ér­ték­te­len­sé­gét, és Is­ten igaz­sá­ga után vágy­nak. Az ir­gal­ma­sok, akik az Atyá­tól el­ta­nul­ták, hogy szán­ják a má­si­kat. A tisz­ta szí­vű­ek, akik­nek sze­me is tisz­ta ah­hoz, hogy meg­lát­has­sák Is­tent. A bé­kes­ség­re tö­rek­vők, akik ké­szek en­ged­ni a má­sik ér­de­ké­ben. És vé­gül a már­tír ül­dö­zöt­tek, aki­ket ki nem áll­hat a vi­lág, mert ki me­rik mon­da­ni az igaz­sá­got. Bol­do­gok, mert tud­ják, hogy még az éle­tük sem le­het drá­ga a mennyek or­szá­gá­hoz vi­szo­nyít­va.

Ez a bol­dog­ság for­rá­sa, mert az egyet­len for­rás hoz­ta el kö­zénk, az élő Ige. Ezért volt fon­tos Lu­ther szá­má­ra, hogy az írott igét ku­tas­sa, mert tud­ta, hogy azok „ró­la tesz­nek bi­zony­sá­got”. Ép­pen ezért nem az a fon­tos, hogy egy szer­ze­tes ke­res­te Is­tent, és meg­ta­lál­ta az Igé­ben, Jé­zus Krisz­tus­ban – bár már ez is szí­vet me­len­ge­tő ered­mény –, ha­nem az a fon­tos, hogy Is­ten ke­res­te ezt az ágos­to­nos szer­ze­test, és meg is ta­lál­ta.

Így ke­res mind­nyá­jun­kat: egy ha­tal­mas ra­dar­ké­szü­lék­kel pász­táz­za a ki­et­len, hul­lám­zó, vi­ha­ros ten­gert: mi­kor vil­lan fel va­la­mi, mi­kor si­et­het a men­tő­egy­ség a ha­jó­tö­röt­tért, mi­kor emel­he­ti a ha­jó­ba? Is­ten or­szá­gá­nak rend­je azon­ban annyi­ra kü­lön­bö­zik e vi­lág tör­vé­nye­i­től, hogy a Jé­zus ál­tal fel­kí­nált bol­dog­ság nem at­tól függ, hol szál­lunk ki a ha­jó­ból, ha­nem at­tól, hogy be­száll­tunk-e. Be­száll­tunk -e Jé­zus Krisz­tus ha­jó­já­ba, amely lel­ki sze­gé­nye­ket visz a rév fe­lé: sí­ró­kat, sze­lí­de­ket, igaz­ság­ra éhe­ző­ket, ir­gal­ma­so­kat, tisz­tá­kat, bé­ké­se­ket, igaz­sá­gért ül­dö­zöt­te­ket. Ők az iga­zi bol­do­gok, mert ré­sze­sed­het­nek Is­ten or­szá­gá­ban. Meg­éri te­hát ezt az utat kö­vet­ni, amely el­ve­zet a bol­dog­ság örök for­rá­sá­hoz.

Mes­ter­há­zy Ba­lázs

::Nyomtatható változat::