Úti­tár­sunk, a Bib­lia

Hozzászólás a cikkhez

A fi­gyel­mes ol­va­só ész­re­ve­he­ti, hogy Ézsa­i­ás köny­vé­nek kez­de­te, kö­zép­ré­sze és a vé­ge nem­csak tar­tal­má­ban, de a fel­té­te­lez­he­tő idői hát­tér­ben is kü­lön­bö­zik egy­más­tól. Az el­ső har­minc­ki­lenc fe­je­zet egy nagy be­fo­lyá­sú, pa­pi pró­fé­ta ott­hon élő gyü­le­ke­ze­té­nek szól. A 40–55. fe­je­ze­tek cél­ja egy fog­ság­ba hur­colt nép erő­sí­té­se. Az utol­só ti­zen­egy fe­je­zet vi­szont már szót sem ejt el­hur­co­lás­ról és fog­ság­ról, ha­nem mint­ha csa­ló­dott és biz­ta­tás­ra, vi­gasz­ta­lás­ra szo­ru­ló nép­hez szól­na. Van­nak ku­ta­tók, akik ezt a há­rom egy­sé­get egy pró­fé­tai könyv há­rom ré­szé­nek te­kin­tik. Leg­töb­ben azon­ban úgy gon­dol­ják, hogy in­kább be­szél­jünk el­ső, má­so­dik és har­ma­dik Ézsa­i­ás­ról, mert így vi­lá­go­sab­bá vá­lik, hogy a há­rom rész­nek mi­ért annyi­ra kü­lön­bö­ző a hát­te­re és üze­ne­té­nek súly­pont­ja.

A szer­ző­ről azt tud­juk meg csu­pán, hogy ön­ma­gát Is­ten Lel­ke ha­tá­sa alatt cse­lek­vő­nek tar­tot­ta, és hogy a vi­gasz­ta­lás a leg­főbb fel­ada­ta (61,1–2). Rög­tön hoz­zá is te­het­jük, hogy ami­kor Jé­zus elő­ször mu­tat­ko­zott be a ná­zá­re­ti zsi­na­gó­gá­ban, szó sze­rint azt mond­ta ma­gá­ról, amit ez a pró­fé­ta is an­nak ide­jén. Is­ten fel­kent­jé­nek val­lot­ta ma­gát, aki a sze­gé­nyek, a gyá­szo­lók, a fog­lyok, a va­kok és ra­bok vé­gett jött e vi­lág­ra. S ami­kor a fel­ol­va­sást be­fe­jez­te, ki­je­len­tet­te, hogy ezek a pró­fé­ta­sza­vak most őben­ne tel­je­sed­tek be.

Egy mon­dat­részt azon­ban Jé­zus szán­dé­ko­san ki­ha­gyott a pró­fé­tai üze­net­ből. Gyó­gyí­ta­ni, vi­gasz­tal­ni, vak sze­me­ket meg­nyit­ni, fog­lyo­kat meg­sza­ba­dí­ta­ni jött el, han­goz­tat­ta. Val­lot­ta ma­gá­ról, hogy ez­zel itt „az Úr ked­ves esz­ten­de­je”. De az Ézsa­i­ás­nál itt kö­vet­ke­ző mon­dat­részt, tud­ni­il­lik hogy „Is­te­nünk bosszú­ál­lá­sa nap­ját” hir­det­né, el­hagy­ta. Ilyen­ről Ke­resz­te­lő Já­nos sze­re­tett be­szél­ni. Jé­zus azon­ban nem vál­lal­ta ezt a fel­ada­tot (Lk 4,17-20). Ő tel­jes volt ke­gye­lem­mel és igaz­ság­gal – ahogy azt Já­nos evan­gé­lis­ta fe­jez­te ki.

Har­ma­dik Ézsa­i­ás ké­tel­ke­dők­nek és meg­fá­sul­tak­nak kel­lett hir­des­se az is­te­ni biz­ta­tást. Akik Is­ten­nel nem­igen szá­mol­tak, mert hir­det­ték, hogy „az Úr ke­ze rö­vid” (59,1) – az­az nem szá­mot­te­vő ha­ta­lom már az em­be­rek éle­té­ben. Ez ki­ha­tott az em­be­rek szo­ci­á­lis vi­sel­ke­dé­sé­re is. Pa­naszt emel ezért a pró­fé­ta az el­nyo­más és az „őr­ál­lók” te­he­tet­len­sé­ge el­len, ami egye­nes kö­vet­kez­mé­nye az Is­ten-nél­kü­li­ség­nek.

Nem ne­héz ész­re­ven­ni, hogy a pró­fé­ta bi­zo­nyos ke­se­rű­ség­gel kény­te­len eb­ből a tény­ál­lás­ból ki­in­dul­ni. Mint­ha csak vissza­tér­tek vol­na a nép ré­gi bű­nei. A gaz­da­gok­nak ki­sebb gond­ja is na­gyobb an­nál, sem­mint a sze­gé­nyek­kel tö­rőd­né­nek. A rossz pász­to­rok nem tö­rőd­nek az­zal, hogy a nép kö­zött gom­ba­mód­ra ütik fel fe­jü­ket a ré­gi, el­fe­lej­tett­nek hitt ba­bo­na­sá­gok és hi­e­del­mek. Sen­ki­nek sem fáj a szí­ve, hogy Je­ru­zsá­lem ro­mok­ban he­ver, hogy baj van az is­ten­tisz­te­le­ti élet­tel. Min­den­ki csu­pán a sa­ját jó­lé­té­re gon­dol. Mind­ez­zel meg­sér­ti az Urat (65,3), aki íté­le­tet hir­det meg az el­pár­to­lók fö­lött.

Ám eb­ben nem me­rül ki a pró­fé­ta fel­ada­ta, hi­szen a vi­gasz­ta­lás­nak kö­te­lez­te el ma­gát. Ezt pe­dig sa­ját­sá­gos mó­don te­szi. Min­de­nek előtt bűn­bá­nat­ra szó­lít fel, mint a meg­tisz­tu­lás leg­főbb fel­té­te­lé­re. De ezt sem pa­ran­cso­ló for­má­ban te­szi, ha­nem úgy, hogy ma­ga is be­áll, jó lel­ki­pász­tor mód­ján, a bűn­bá­na­tot tar­tók kö­zé: „Ó, ne ha­ra­gudj Uram fe­let­tébb, és ne mind­örök­ké em­lé­kez­zél meg ál­nok­sá­ga­ink­ról.” (64,89) Az­után fel­ele­ve­ní­ti a ré­gi pró­fé­ták nagy ál­mát a fel­épí­ten­dő és di­cső­sé­ges Je­ru­zsá­lem­ről: „Meg­ha­jol­va já­rul­nak eléd sa­nyar­ga­tó­id fi­ai (…) és így ne­vez­nek: az Úr vá­ro­sa.” (60,14) Új te­rem­tés lesz az, „mert Je­ru­zsá­le­met vi­gas­ság­ra te­rem­tem, né­pét pe­dig öröm­re” (65,17). Ez az öröm csak fo­ko­zó­dik, ha az Úr mun­ká­ja ered­mé­nye­kép­pen még a ter­mé­szet is vissza­tér ere­de­ti ál­la­po­tá­ba: „A far­kas a bá­ránnyal együtt le­gel.” (65,25)

Ek­kor lesz iga­zán „imád­ság há­za min­den nép szá­má­ra” az Is­ten temp­lo­ma (56,7), ami­re Jé­zus is hi­vat­ko­zik, ami­kor meg­tisz­tít­ja a temp­lo­mot (Mk 11,17). És ez le­gyen vi­gasz a meg­tért és meg­újult nép­nek is, mert jön az Úr vég­ső, nagy sza­ba­dí­tá­sa:

„Mond­já­tok meg Si­on le­á­nyá­nak: Jön már Sza­ba­dí­tód!” (62,11) En­nek az üze­net­nek vég­ső be­tel­je­se­dé­sét ün­nep­li Is­ten né­pe Jé­zus je­ru­zsá­le­mi be­vo­nu­lá­sa­kor is (Mt 21,5). Így él to­vább har­ma­dik Ézsa­i­ás üze­ne­te tel­jes ér­vénnyel ma is.

Gé­mes Ist­ván

::Nyomtatható változat::