Lát­ta Jé­zust

Hozzászólás a cikkhez

Gö­rö­gök jöt­tek föl a je­ru­zsá­le­mi ün­nep­re a ké­rés­sel: „Jé­zust sze­ret­nénk lát­ni!” (Jn 12,21) Új ro­va­tunk olyan bib­li­ai sze­mé­lyek alak­ját ele­ve­ní­ti fel, akik éle­tük fo­lya­mán kéz­zel­fog­ha­tó mó­don kap­cso­lat­ba ke­rül­tek Jé­zus­sal. Ahogy ko­ráb­bi bib­li­kus ro­va­tunk ese­té­ben, mely­ben kü­lön­bö­ző ó- és új­szö­vet­sé­gi ira­to­kat is­mer­het­tünk meg a hí­vő em­ber szem­szö­gé­ből, itt is ket­tős a cél: a teo­ló­gi­ai is­me­ret­ter­jesz­tés és a hit­éb­resz­tés.

Si­me­on és An­na egyi­ke volt azok­nak, akik Jé­zust elő­ször lát­ták. Mind­ket­ten a pró­fé­ta­ság mes­ter­sé­gét űz­ték, ezt a zsi­dó „spe­ci­a­li­tást”. Szak­má­juk­ról itt csak annyit kell tud­nunk, hogy az ótes­ta­men­tu­mi tár­sa­da­lom­ban ők a pap­ság­gal együtt a ki­rá­lyi ud­var és a ka­to­nai ve­ze­tés „pár­hu­za­mo­sai” vol­tak. Dön­töt­tek a nép je­le­né­ről, és ter­vez­ni­ük kel­lett a jö­vő­jét is. S ez nem is volt olyan egy­sze­rű, hi­szen a pró­fé­ták gyak­ran hi­vat­koz­tak Is­ten kü­lön el­hí­vá­sá­ra és üze­ne­té­re, ame­lyett rá­juk bí­zott. S ez nem min­dig egye­zett a „hi­va­ta­los” ve­ze­tés vé­le­mé­nyé­vel. Ők vi­szont ren­dü­let­le­nül hit­tek ab­ban, hogy őket Is­ten Lel­ke ins­pi­rál­ta.

Si­me­ont is a pró­fé­ták is­te­ni Lel­ke ve­zet­te ép­pen ak­kor a temp­lom­ba, ami­kor az új­szü­lött Jé­zust be­mu­tat­ták. Ő egész éle­tén át – jó pró­fé­ta­utód­ként – hir­det­te a Mes­si­ás, a Meg­vál­tó el­jö­ve­te­lét. S azt, hogy meg­ér­ke­zé­sé­nek Is­ten lát­ha­tó bé­ke­ural­ma lesz a je­le az egész vi­lág szá­má­ra.

Meg­ha­tot­tan vet­te kar­já­ra Má­ria fi­át, hi­szen ez­zel tel­je­se­dett be leg­for­róbb vá­gya: meg­él­het­te a Mes­si­ás el­jöt­tét! Ha­tár­ta­lan volt az örö­me, ér­de­mes volt vár­nia! S eb­ben igen so­kat mon­dó alak­ká vált min­den ko­rok Mes­si­ás-vá­rói szá­má­ra. Hát nem er­re kell vár­nunk? Vár­juk őt ka­rá­csony­tájt, ve­le szen­ve­dünk böjt­ben és nagy­pén­te­ken, ve­le örü­lünk fel­tá­ma­dá­sá­nak.

Ám eb­ben nem me­rült ki a vá­ra­ko­zá­sunk. Mi­vel ő a vissza­jö­ve­te­lét ígér­te meg, a mi ke­resz­tény re­mény­sé­gün­ket is en­nek ren­dü­let­len vá­rá­sa tart­ja élet­ben. És ha eb­ben a vá­ra­ko­zás­ban egy­szer-egy­szer szí­ven üt ben­nün­ket (egy-egy ige­hir­de­té­sen, bib­lia­ol­va­sá­son ke­resz­tül) az Úr sza­va: „…ma a te há­zad­ban kell meg­száll­nom!” (Lk 19,5) – ak­kor sza­bad len­ne-e zárt aj­tó­val fo­gad­ni őt? Nem va­gyunk ugyan pró­fé­ták, de Is­ten Szent­lel­ke ma is meg­nyit­hat­ja szí­vün­ket és ér­tel­mün­ket a be­tér­ni szán­dé­ko­zó Úr előtt!

Si­me­on más szem­pont­ból is fon­tos le­het szá­munk­ra. Remb­randt né­met­al­föl­di fes­tő­nek van egy gyö­nyö­rű ké­pe, ame­lyet a ha­lá­la után nyo­mo­rú­sá­gos vis­kó­ja ron­csai kö­zül bá­nyász­tak ki. Si­me­on az Is­ten­gyer­mek­kel a temp­lom­ban a cí­me. Meg kell néz­ni a sö­tét ké­pet, ame­lyen ott vi­lá­gít a kis Jé­zus tes­te, s ró­la árad a fény Si­me­on ar­cá­ra, pró­fé­tai sza­kál­lá­ra, no és a mö­göt­te ál­ló An­na pró­fé­ta­asszony fél ar­cá­ra. A fest­mény nem­csak Remb­randt vég­ső hit­val­lá­sát fe­je­zi ki, ha­nem Si­me­on bol­dog cél­ba ér­ke­zé­sét is. Éle­te és pró­fé­ta­sá­ga vé­gé­hez ér­ke­zett. „Most bo­csá­tod el, Uram, szol­gá­dat… mert meg­lát­ták sze­me­im a te üd­vös­sé­ge­det…”– ének­li cso­da­szép hattyú­da­lá­ban. Most már nyug­díj­ba küld­he­ti, sőt vég­képp ha­za is hív­hat­ja őt Is­ten. Éle­te ér­tel­me be­tel­je­se­dett.

Si­me­on lát­tán csak ezt kér­dez­het­jük: há­nyan ké­szü­lünk a vég­ső út­ra az­zal a bi­zo­da­lom­mal, hogy már éle­tünk­ben ta­pasz­ta­la­to­kat sze­rez­het­tünk Is­ten üd­vö­zí­tő ter­ve meg­va­ló­su­lá­sá­nak hoz­zánk ér­ke­zé­sé­ről? Bol­dog, aki ve­le együtt éne­kel­ve tá­vo­zik: „…mert meg­lát­ták sze­me­im üd­vös­sé­ge­det…”

Remb­randt mű­vé­nek egy to­váb­bi ér­de­kes­sé­ge is meg­ér­dem­li fi­gyel­mün­ket. Si­me­on nem a ke­zé­vel ra­gad­ja meg a gyer­me­ket, az csak a kar­ján fek­szik. A kis test alatt vi­szont a ke­ze ki­nyit­va nyú­lik elő­re. Mint­ha a gyer­mek mö­gött ke­res­né va­la­ki ke­zét, azét, aki ezt a kis­de­det is a kar­já­ra tet­te. Ezért nem is néz az öreg pró­fé­ta ma­gá­ra a gyer­mek­re, ha­nem mint­egy túl­lát, túl­néz raj­ta. Akár­csak An­na, aki egész éle­tét imád­ko­zás­sal töl­töt­te, hogy eb­ben a meg­ra­ga­dó pil­la­nat­ban el­mond­has­sa a jó hírt azok­nak, „akik vár­ták a meg­vál­tást”.

Si­me­on és An­na így a ta­núnk, hogy nem té­ve­dünk, ha a meg­szü­le­tett Mes­si­ás mö­gött mi is afe­lé nyújt­juk a ke­zün­ket, és ah­hoz ter­jeszt­jük imád­sá­gun­kat, aki­ről Jé­zus ma­ga így be­szélt: „…aki lát en­gem, az azt lát­ja, aki el­kül­dött en­gem. Én vi­lá­gos­sá­gul jöt­tem e vi­lág­ba…” (Jn 12,45–46) Ez a jé­zu­si vi­lá­gos­ság nem­csak Si­me­on és An­na ar­cát ra­gyog­ja be, ha­nem mi is ben­ne szem­lél­het­jük a mi Is­te­nün­ket. S bár Jé­zus azt mond­ta Ta­más­nak, hogy „bol­do­gok, akik nem lát­nak és hisz­nek” (Jn 20,29) – mi még­is há­lá­sak va­gyunk az ilyen hi­te­les ta­nú­kért, mint Si­me­on és An­na. Ők ki­nyúj­tott kéz­zel és lé­lek­kel for­dul­tak Is­ten fe­lé, aki­ről ma olyan sok rosszat mon­da­nak, és még az em­lé­két is sze­ret­nék ki­ik­tat­ni vi­lá­gunk­ból.

An­nál in­kább nagy le­he­tő­sé­günk és kö­te­les­sé­günk, hogy egé­szen fe­lé­je for­dul­junk.

Gé­mes Ist­ván

::Nyomtatható változat::