Hozzászólás a cikkhez

Sí­rod szé­lén szin­te fél­ve,
iszo­nyat­tal ül­dö­gél­ve,
ó – mek­ko­ra vád gyö­tör,
mar­dos, majd­nem össze­tör:
mily lá­tás a két­ke­dő­nek,
tör­vény el­len vét­ke­ző­nek,
hogy üres a sír­gö­dör.

Nyi­tott sí­rod szá­ja szé­lén
só­ha­jok közt ül­dö­gél­vén
szem­lé­lem bús, el­ve­télt
éle­tem­nek rút fe­lét
s jaj – most olyan bá­nat vert át,
mily Jac­o­po és Szent Ber­nát
ver­se­i­ből sír fe­léd.

Nincs go­no­szabb, mint a hit­vány
áru­ló és rossz ta­nít­vány,
ki az ör­dög ös­ve­nyén
biz­tos láb­bal, tud­va mén:
szent ke­nyé­ren nőtt apos­tol,
aki bűn­be ké­sőbb kós­tol –
Krisz­tus, ilyen vol­tam én.

Amit csak ma­gam­ban lá­tok,
csu­pa csú­nya, csu­pa átok,
csu­pa mély seb, ék­te­len,
tes­tem oly mér­ték­te­len
volt ivás­ban, ét­ke­zés­ben,
min­den­faj­ta vét­ke­zés­ben
s un­dok­sá­gom vég­te­len.

Ó, ha tud­nám, meg­bo­csá­tasz,
s or­szá­god­ba be­bo­csá­tasz,
mint szur­nám ki két sze­mem,
mint vág­nám le két ke­zem,
nyel­vem húz­nám ké­sek élén
s min­den ta­gom el­me­tél­ném,
ami­vel csak vét­ke­zem.

Bű­ne­im­nek nin­csen szá­mok.
Min­dent bá­nok, min­dent szá­nok,
és e saj­gás, mely gyö­tör
nem is saj­gás, már gyö­nyör.
Ha­mu­val szórt, nye­sett haj­jal
ér en­gem e hús­vét­haj­nal
és az üres sír­gö­dör.

Bá­mu­lok a nyir­kos, gör­be
kő­szik­lá­ba vájt gö­dör­be,
bé­nán csügg le a ka­rom,
te­he­tet­len két ka­rom…
Te ke­gyel­met min­dig oszt­hatsz,
fel­tá­mad­tál s fel­tá­maszt­hatsz,
hogy­ha én is aka­rom.

Lá­ba­do­zó ré­gi hit­ben
egész nap csak ülök it­ten.
Lel­ke­met nagy, jó me­leg,
szent fu­val­lat lep­te meg,
lent az od­vas, szür­ke bar­lang
mé­lyén mu­zsi­kál a halk hang,
ahogy könnyem le­cse­peg.

Az én Uram új­ra él most,
or­szág­út­ján men­de­gél most,
áp­ri­lis­ban für­dik, és
ara­nyoz­za nap­sü­tés,
ahol lép­ked, jobb­ra-bal­ra
ezer ma­dár fa­kad dal­ra,
s ring, hul­lám­zik a ve­tés.

Ének­lő sok tisz­ta lánnyal,
li­li­o­mos ta­nít­vánnyal
nem kö­vet­lek, Mes­te­rem.
Majd csak csön­des es­te­len
in­du­lok, hol vitt a lá­bad,
föl­dön kú­szom könny­be lá­badt
szem­mel, szin­te test­te­len.

Fenn­akad­va tüs­ke­ágon,
éj­sö­tét nagy pusz­ta­sá­gon
ét­len-szom­jan vá­gok át,
nagy he­gye­ken vá­gok át,
mint el­té­vedt eb szi­mat­ja,
mely ha­lód­va is ku­tat­ja
ván­dor ura láb­nyo­mát.

S köz­ben da­lo­lok az ég­ről,
pál­más, örök di­cső­ség­ről,
von­szol­ván föld­del ro­kon
tes­te­met a ho­mo­kon,
s így uj­jong­ván, nem is ér­zik,
ho­gyan sa­jog, ho­gyan vér­zik
rög­be hor­zsolt hom­lo­kom.

Mert az égi út­nak el­ve:
kúsz­va, vér­zőn, éne­kel­ve,
por­tól, sár­tól pisz­ko­san
men­ni min­dig, biz­to­san…
S kop­jék tér­dig bár a lá­bam,
tu­dom, az ég ka­pu­já­ban
utó­lér­lek, Krisz­tu­som!

Dsi­da Je­nő

::Nyomtatható változat::