Hozzászólás a cikkhez

Bu­da­pes­ten tör­tént, dél­után hat­kor, csúcs­idő­ben. Au­tó­val sod­ród­tam a Vá­ci úton, el­len­áll­ha­tat­lan höm­pöly­gés­ben. Alat­tam a négy­sá­vos út hir­te­len hat­sá­vos­sá szé­le­se­dett… Hu­nyo­rog­va ol­vas­tam, mi van a táb­lán… Ár­pád híd? Nem jó, sá­vot kell vál­ta­nom! Ké­ső, itt va­la­mi sáv­el­vá­lasz­tó jár­da­szi­get hú­zó­dik! Át­vá­gok raj­ta, ta­lán si­ke­rült… Csussza­nást érez­tem, na­gyot rán­dul­tam, va­la­mi kop­pant, az au­tó ke­reszt­be for­dult, vé­gül meg­állt.

Kó­vály­gó fej­jel ki­száll­tam. Ré­mül­ten lát­tam, hogy az au­tóm fenn­akadt a túl­ol­da­lán két­arasz­nyi ma­gas jár­da­szi­ge­ten, s be­ló­gott az út kö­ze­pé­re, mint va­la­mi so­rom­pó. Te­le­fo­nál­ni kezd­tem. Az au­tó­klub­ban mond­tak egy ha­vi nyug­díj­nak meg­fe­le­lő össze­get, annyi­ért két óra múl­va se­gí­tet­tek vol­na raj­tam. En­gem pe­dig sür­ge­tett az idő: előbb-utóbb be­lém ro­han­ha­tott vol­na va­la­ki. A pá­nik ott ólál­ko­dott kö­rü­löt­tem.

„Uram! – só­haj­tot­tam. – Most mit te­gyek?” Be­huny­tam a sze­mem. Így, kis­sé ki­re­keszt­ve a Vá­ci út po­rát, sze­lét, dü­bör­gé­sét, könnyebb volt foly­tat­nom a gon­do­la­tot: Uram, kö­szö­nöm, hogy nem va­gyok egye­dül! Kö­szö­nöm, hogy itt vagy ve­lem most is, itt, az út kö­ze­pén! Csak ma­ga­mat okol­ha­tom azért, ami tör­tént. Uram, kö­szö­nöm, hogy se­gí­tesz ki­jut­ni eb­ből a hely­zet­ből! Ámen.

Ar­ra ri­ad­tam, hogy meg­áll mel­let­tem egy au­tó­men­tő te­her­au­tó. Csör­lő­vel s min­den­nel, ami szük­sé­ges. Két jó­ar­cú fi­a­tal­em­ber szállt ki a ve­ze­tő­ülés­ből, mond­ták, hogy vé­let­le­nül jár­tak ar­ra, s jó­for­mán per­cek alatt ki­men­tet­tek a ma­gam okoz­ta ke­lep­cé­ből. Biz­ton­ság­ba he­lyez­tek, a fel­aján­lott sze­rény fi­zet­sé­get el­fo­gad­ták, majd to­vább­ro­bog­tak. Meg­ren­dül­ten bá­mul­tam utá­nuk. Lé­lek­ben ott ál­lok még ma is.

Né­ha ta­lán azt érez­zük, hogy az éle­tünk au­tó­ja meg­re­kedt. Jus­son eszünk­be – ha le­het, ha­ma­rabb, mint ne­kem –, hogy szo­rult hely­zet­ben el­ső te­en­dő: az imád­ság. Nem a te­le­fo­ná­lás, nem az ős­sejt­ki­vo­nat, nem az or­szá­gos gyűj­tés, nem a nép­sza­va­zás – ha­nem mind­eze­ket meg­előz­ve: a bi­za­lom­mal és há­lá­val te­li, őszin­te be­széd az Úr­ral.

Döb­ren­tey Il­di­kó

::Nyomtatható változat::